Seres Szilvia beszélgetése Maróy Ákos, IT-szakember és programozó, újmédia-művésszel
Üzleti alkalmazásaid mellett újmédia-művészeti alkotásaidról és sokféle aktivizmusodról is ismerhetünk. Corpora projekted a 2008-as Velencei Biennálén képviselte Magyarországot, és ettől az évtől kezdve foglalkozol biokijelzőkkel is. Honnan indult a te számítógépes történeted?
Szegedről, ami egy nagyon progresszív hely volt a 80-as évek végén és a 90-es évek elején. Klasszikus demoscene csapatok voltak aktívak ekkor és rengeteg copy party volt kibérelt helyekkel. Volt egy csapatunk, amelynek tagjait (Molnár Dániel/B2men, Szabó Sándor/Jinx) a közös ideológiai háttér, a cyberpunk rajongásunk kötött össze leginkább, később pedig mindannyian a szegedi Radnótiba jártunk kísérleti matematika osztályba. Többek között Molnár Dani Disc magazint adott ki, én pedig importáltam a Neuromancer játék PC-s változatát Magyarországra, miután nővérem megvette Nyugat-Berlinben 5¼”-os floppyn.
Mikor fértél hozzá először hálózathoz?
Az 1990-es évek elején a Szegedi Egyetemen már volt BitNet és be lehetett járni egy terminal terembe. Volt ott egy 4361-es IBM (plusz egy VAX is), aminek a fizikai termináljához le lehetett ülni. Ez volt a HUSZEG11 nevű gép.
A közös magyar gép egy IBM 3090-es volt, a HUECO11 nevet kapta és az összes magyar egyetem által birtokolt gép fizikailag a KÖZGÁZ Kinizsi utcai épületében volt. Szegeden a híres 3-as terembe csoportosultak az emberek, aminek a plafonja merev lemezekkel volt befedve. Hardcore volt az egész: régi vas CRT-k, melyekbe fizikailag volt beépítve egy csengő a hagyományos írógép hangjával. Onnan lehetett tudni hogy ki az aki totál kezdő, hogy ezt nem kapcsolta ki és minden leütésekor csengett egyet. Az online help például akkoriban a billentyűzet alatti kinyitható ajtón keresztül elérhető mini spirálfüzet volt.
Eltudtatok érni külföldi hálózatokat és tartalmakat?
A BitNet nevű hálózaton volt akkor Magyarország, ami egy európai akadémiai hálózat volt. Levelezőlisták már léteztek és volt már Gopher is. A netek közötti net (az inter-net) akkor még nem létezett és nagyon bonyolult volt a regionális hálózatokon túlmenni. Szerencsére ftpzni azért már tudtunk. Akkor a nagy szoftveres, ftp archívum a simtel20 volt, ami az USA-ban a White Sands Missile Range-en volt elhelyezve. Akinek ott volt fent anyaga az nagyon menőnek számított. Az egész úgy ment, hogy voltak ftp gatewayek, amikkel e-mailben kommunikáltál. Elküldtél egy BitNetes e-mail címre egy ftp parancssorozat, ami célba ért és visszaküldte e-mailben a választ fél nap múlva.
Mire használtátok a hálózatot akkoriban?
Az TTK-s kari újságot, a NewTon(e)-t Gopherre raktuk fel, ami akkor célszerűnek tűnt. Nagyon gyorsan elindultunk abba az irányba, hogy jó ez a World Wide Web, csináljunk mi is ilyet. Molnár Dani volt, aki valakitől megszerezte az instrukciókat hogy hogyan álljunk neki. Ekkoriban minden tanszékcsoport kapott egy Sun szervert, amit nem nagyon tudtak kihasználni.
Mi meggyőztük őket, hogy szeretnénk a biológus tanszék csoport szerverét üzemeltetni. Így lett saját webszerverünk. Tölgyes Lászlónak az első online galériája ugyanebből a kontextusból adódóan a szegedi BTK szerverén indulhatott el „Gondolatjel” néven.
A korai weblapok regisztrációjához a BME készített 1995-ben egy gyűjtőoldalt. A tartalom keresés a 90-es évek elején mennyire számított aktív tevékenységnek?
Még nem voltak kereső programok, ezért elkezdtünk érdekességeket gyűjteni.
A blog, vagy weblog akkor még nagyon fontos volt, hisz ez volt az „érdekes weboldalak naplója, amiket találtál”. Onnan tudtunk új oldalak letrejöttéről, hogy mások weblogjában megláttuk azokat. Ekkor még ha nem tudtad a pontos útvonalat megadni a tartalomhoz, akkor semmi sem jött be. Emiatt a tartalom keresés nagyon aktív időtöltés volt az életünkben. Az érdekes dolgokat listáztuk és próbáltuk a magyar közegben terjeszteni. Ennek következtében jöttek mindenféle megkeresések.
Kik kerestek meg titeket és milyen célból?
Például eljött egy svéd újságíró csapat interjút csinálni Szegedre és hoztak polókat Timothy Leary híres feliratával: „The PC is the LSD of the 90s”, mi pedig ott dünnyögtünk hogy nekik két mobiltelefonjuk van fejenként. Nekünk persze egy sem volt.
Diana McCarty meghívott minket a MetaForumra mint magyar cyberpunk csoportot, amivel mi mondjuk mindig ellenkeztünk. De nem csak online, hanem fizikailag is aktívak voltunk. A JATE Klubban havonta csináltunk egy előadássorozatot, ahol mindenféle témák voltak a filmvetítéstől kezdve, a NANE-sok meghívásán át más közéleti témák megvitatásáig. Jól tükrözte a kor szemléletet 1995-ben hogy a Szivárvány Egyesület előadását nem tudtuk megtartani, mert a kidobók közölték hogy megverik az összes buzit, aki ide lejön.
A MetaForumon való megjelenést és részvételt, illetve magát az eseményt mennyire érzed fontosnak a fejlődésetekben?
A MetaForum nagyon nagyon fontos eseménysorozat volt 1994-ben, 1995-ben és 1996-ban. Hakim Bey, John Perry Barlow, Geert Lovink, Heath Bunting és sokan mások jártak itt személyesen. Ez nagyon sokat tett ezért a szcénáért. Itt járt a korai netszcéna összes fontos képviselője, aminek a révén belecsöppentünk ebbe az akkor világszerte sem túl nagy méretű közösségbe, mely aktívan formálódott. Korjelenség volt ez az aktivizmus és mindenhol voltak emberek, akik látták hogy miért érdekes és érdemes ebben részt venni a kezdetektől. Valamelyik MetaForumon találkoztunk Meszoly Suzyval, aki említette a C3 -at. Megkérdeztük tőle hogy „Suzy, érdemes-e a high-tech Disneylandedet megnézni?” Azt válaszolta, hogy kötelező. Éltünk a lehetőséggel és nagyon előremutatónak tartottuk azt ami a C3-ban elkezdődött, azokkal az anakronizmusokkal együtt hogy ki fog Silicon Graphicsen 3D-zni Magyarországon? Nyilván senki, de végülis volt rajta Unix és lehet rajta hálózatozni.
Konkrét médiaművészeti projektjeitek is lettek?
Ugyan elkezdtünk projektekkel foglalkozni, de nehézség volt hogy az infrastrukturális és szervezeti háttéren kívül te magad nem kaptál pénzt.
Csóró egyetemistaként csak limitált erőkkel tudtunk energiákat fektetni azokba a dolgokba amiket kitaláltunk, mert dolgoznunk kellett mellette. A C3 és azóta a Kitchen Budapest kritikája is részemről, hogy attól hogy ott dolgozik vagy ösztöndíjas valaki még meg is kell élnie.
Viszont jó volt látni Suzynak a munkastílusát. 1997-ben az Etoyosokat hívta Magyarországra, a vizuális anyagot pedig egy bécsi grafikussal készítette.
E-mailben küldték az anyagokat és Suzy telefonon koordinált és véglegesített. Egyik oldalról nagy erőforrás pazarlásnak tűnt, másik oldalról viszont jól látszódott hogy nem kell helyben gondolkodni. Ma már ez a fajta munkavégzés mindenki számára természetes. Suzy felfogása, stílusa, networkje nagy értéket képviselt. A C3-ból való távozása után is tartottuk vele a kapcsolatot.
Együtt kezdtük el szervezni a 8. Cyberconf-ot, amit aztán Phraktle-ékkal (Szathmáry Viktor) együtt csinált meg. De ott voltam a ParaRadio indulásakor is, majd kimentem az USA-ba dolgozni. A broadcasting jövőjeként jött létre hogy ne a levegőbe, hanem a világnak adjunk. A tartalom természetesen organikusan alakult. A ParaRadio műsorkészítői nagyrészt a Tiloson inspirálódtak. 1998 és 2005 között én is Tilos Rádiós voltam. Antal Gergellyel ketten indítottuk el a Tilos akkori új website-ját, illetve én csináltam az online streaminget, a Darkice-t. Az open source streaming encoder azóta is minden Linux distro-nak automatikusan része.
Te a home computer szcénából érkeztél a médiaművészet területére. Mit láttál a művészeti szcéna felől érkezőktől?
Azt gondolom hogy későn kapcsoltak. A 90-es években, amikor elmentünk eseményekre az látszódott, hogy a videóművészekből netművészek lettek. Ez furcsa volt, mert mi eleve a számítógépből indultunk ki; a 80-as évek legelejétől ezen lógtunk. A művészek relevációként élték meg hogy a számítógép az a cél-médium. Ugyan korábban is használtak már elektronikus eszközöket, de nem célként, hanem csak eszközként. Az hogy valamit számítógépen jelenítek meg az önmagában nekünk nem jelentett értéket – hisz mi máson jelenítenénk meg bármit is? Egy másik terület pedig, ahol markánsan különböztünk az a művészet-elméleti diskurzusok. Sok olyan interaktív installációt láttam – sokszor szembejön még ma is – amiből hiányzik a gondolat és az egyetlen dolog amit el lehet róla mondani, hogy interaktív.
A Corpora projekt kurátorával, Shikata Yukikoval hogyan kerültetek kapcsolatba?
Suzyn keresztül léptünk kapcsolatba vele. 1997-ben kért fel minket hogy a Shisedionak – akkor csinálták a Cannon Art Lab-bel a Cyber Galery Network-ot –csináljunk egy net art munkát, ami így a Shiseido CyGNET-re kikerült. Ennek lett a Tyrell Hungary az eredménye, amit a mai napig meg lehet nézni. Az eredeti cyber galéria 2012-ig volt fent. Ide egy corporate website-ot találtunk ki termékekkel, ahol nem pénzzel lehetett fizetni, hanem saját identitásod részleteivel, az az a személyes profiloddal. Ez azóta sok cég – például a Google – üzleti modellje lett. Ebbe a projektbe Nexus Replikánsokat is fotóztunk Baricz Kati segítségével. A stylistunk pedig az unokatestvérem, Maróy Krisztina volt.
1998 tavaszán nem volt gördülékeny az átadás amiatt, hogy írtunk egy identitás kérdőívet is rá, ami egy szerver oldali kódolást igényelt. Ez akkor viszonylag új dolog volt és technikai kompatibilitási problémák adódtak. Közeledett a „galéria nyitási határidő” és így ki kellett mennünk Japánba egyeztetni. Akkor csináltuk a Sziget honlapját Molnár Danival és Szekfű Balázzsal, aminek az indulása egybeesett a megbeszéléssel Tokyoban, ami miatt Daninak itthon kellett maradnia. Így Antal Gergelyyel (Alien) mentünk ki ketten. Yukiko nagyon sok mindenkinek bemutatott minket. Akkor Abe Kazunao-val dolgozott, aki azóta a Yamaguchi Művészet és Média Központ (YCAM) kurátora. Megismerkedtünk Ichikawa Sota-val, akivel azóta a Corpora projekt-et csináljuk. Szerettük volna folytatni a közös munkát, de amikor kijött Yukiko újabb felhívása, a Kingdom of privacy (KOP) a csapatunk szétesett. A nagyon rövid útnak azonban nagyon nagy hatása lett.
Elkezdtetek a nemzetközi szcénában mozogni, de mennyire lettetek a hazai része? Fontos volt egyáltalán „látszódni” itthon?
Nem lettünk. A C3 lehetett volna erre egy színtér, de nem lett. Érdekes módon Magyarországon azóta se nagyon állítottam ki.
A Jövőháza Media Lab koncepciójának egyik kidolgozója voltál 2004-ben. Az MIT Media Lab részéről létrejött szándéknyilatkozat alapján ez a Jövő Háza programja keretében valósult volna meg. Itt mi volt az elképzelés?
2004 és 2008 között rengeteg olyan projekt volt az én életemben, ahol regionális szcénákban próbáltam résztvenni. 2004-ben kiköltöztem Bangkokba, ahol a terv egy hosszabb tartózkodás volt Sei Keiko-val közös projektek miatt. Aztán váratlanul hazajöttem és ekkor keresett meg Kerti Géza. Ő verbuválta a csapatot a Jövő Háza projektbe és engem is felkért résztvevőnek. A vízió legalább olyan jó volt mint az Ars Electronica Center új központjáé. A cél az lett volna hogy a különböző területekről érkező résztvevők egy olyan teret csinálnak, ami tükrözi a jövőképet és az elérhető technológiák segítségével ennek megvalósítására is lehetőséget teremt. A projekt 2004 őszén indult. Mi Géza vezetésével januárig vettünk benne részt, aztán minket nagyon furcsa körülmények között kitettek. A pénz aztán valahogy elköltődött és mégsem lett belőle semmi.
A Nextlab, amit Szakál Péterrel és Tamással, valamint Somlai-Fischer Szabolccsal és Kangyal András alapítottatok tulajdonképpen ennek a továbblépése lett csapat szinten?
Igen. A cél az volt, hogy a hasonlóan gondolkozók közösen folytassák tovább a munkát. Először kibéreltünk hozzá a Kutliplex/Tilos Rádió Kinizsi utcai épületében a legfelső szinten egy szobát. Itt csináltunk projekteket és itt dolgoztunk projekt ötleteken, például az IHM által kiírt médiaművészeti pályázatra. Egyetlen egyszer volt hogy az állam adott pályázati pénzt beszerzésekre is a létrehozandó alkotásokhoz, amiből volt egy két napos kiállítás a Műcsarnokban, utána pedig a Millenárison. Csináltunk egy bioprojektet akkor, de nem nyert és ekkor kezdtünk el dolgozni a 1575HZ projekten. Innen költöztünk át később a Szövetség 39-be, ahol aztán a Szathmáry Viktorral közösen itt alapítottuk meg az EU Edge nevű cégünket. A kiállításra egy robotot csináltunk és Szakál Tamásnak volt még egy alacsony frekvenciájú projektje Shift in control címmel szintén a Millenárison.
2006.04.01.
Nextlab / Szövetség 39
Mindeközben Dorkbot-okat szerveztetek.
A Dorkbot-okkal a technológia és művészet határán levő tevékenységeket akartuk előre lendíteni azáltal hogy elősegítjük a párbeszédet a téma iránt érdeklődők számára. Magyarországon annak idején nem volt szokás nyíltan beszélni futó projektekről, valahogy mindenki inkább magának tartotta meg az információit, tapasztalatait. Nem volt fórum a kötetlenebb eszmecserékre.
2007-ben részt vettem a Budapest New Technology Meetup megalapításában is, ami hasonló megközelítés, csak még rövidebb előadásokkal és elsősorban technológiai témákkal. Immár 7 éve minden hónapban van egy New Tech Meetup, és azóta sok mindenki szervez számtalan más témában is meetupokat, ami jól mutatja, hogy megérte ezt a formátumot elhozni Magyarországra.
2013 szeptemberében volt látható a Bio.display című munkád a Design Terminálban. Miért választottad kísérletezésed alapjául a baktériumokat?
Rá szerettem volna mutatni arra, hogy az élő és élettelen közötti megkülönböztetés egy „önkényes” határ. Amikor az információ technológiában, mesterséges intelligenciában vagy más területeken az életből vett modelleket, mintákat használunk, egyre jobban közelítünk az élővilághoz. Amikor pedig élőlényeket alkalmazunk „gépként”, akkor a másik oldalról közelítjük ugyanazt. Ezért kezdtem el a Bio.display projektet még 2008-ban, amiben élőlényeket használok gépszerűen, amelyek kis ikonokat rajzolnak ki. Ezt most a KiBu Talent program keretében fejlesztjük tovább, ahol egy fenntartható élő fényforrást szeretnénk létrehozni.
A Corpora elektronikus érzékelők tucatjait vezérelve gyűjtött információkat a külvilágról, majd abból szerkezeteket vizualizált. A Forest Symphony Budapest esetében is adatokat gyűjtesz, de konkrétan egy fától.
Résztveszek a Yamaguchi Center for Art and Media Forest Symphony nevű projektjében, ami Ryuichi Sakamoto vezetésével készül és amit a 2011-es földrengés után indította el, hogy bemutassa a fák jelentősségét azzal hogy rögzíti azok bioelektromos tevékenységét, majd az adatokból zenét generál.
A Forest Symphony Budapest a Design Terminál együttműködésével jött ugyan létre – de ott jelenleg felújítás zajlik – ezért a lakásomnal lévő fát vontam be a projektbe a nemzetközi installáció részéként.
Visszatekintve a 80-as évektől a hálózatra és a digitális kultúrára van valamilyen íve a fejlődésnek? Az internet víziója megvalósult?
Technológiai szemszögből nézve visszatéréseket látok. Megjelenik egy technológia, ami más mint a korábbiak és óriási potenciál van benne. Aztán az emberek elkezdik ráerőszakolni az ismert dolgokat az új technológiára, és emiatt elromlik minden. Majd rájönnek, hogy ez attól új hogy mást tud, az az mást kell vele csinálni. Aztán újabb idő telik el hogy az eredeti célját végre elérhesse, amit a „közönség” általában valami újabb fejlődésnek él meg, holott valójában az eredeti potenciálhoz kezdünk csak közeledni.
Az internetnél azt látjuk hogy mindenki tud mindenkivel kommunikálni, azonos szinten mozog mindenki: egyben információ forrás és befogadó – egyben szerver és kliens. A web „2.0” néven ismert „fejlődés”: csinálj blogot, social networkot stb. nem fejlődés, hanem rájövetel az egykori, valódi célra. Ez is bizonyítja hogy mindig van egy „beérési” idő. Nagyon kevesen nyitottak arra, hogy ne a már létező kontextus szemszögéből nézzék az új dolgokat.
Az eredeti vízió egyetlen eleme még ma is hiányzik: hogy mindent meg tudjál címezni. Annak idején az emberek a státuszukat nem Twitteren vagy Facebook-on publikálták, hanem a saját gépükön a home könyvtárukban egy .plan nevű file-ban, amit távolról el lehetett érni. Például sokág John Carmack plan-je is közvetlen lekérdezhető volt a gépéről, amiben leírta, hogy épp min dolgozik, hogy áll a Quake-kel stb. Nem kellett hozzá „tartalomszolgáltató” és igazából ma sem kellene. Ennek a koncepciónak a visszatérését most „Internet of Things”-ként ismerjük leginkább.
Azért az idő, amíg átfut egy technológiai váltás. Ráadásul az embereket meg kell tanítani az interfészek használatára és ennek mindig van egy edukációs része is.
Igen. Egyik kedvenc példám a Somlai-Fischer Szabocs propelleres példája, ami nagyon egyszerű. Kirakott a laptopjára egy propeller képet, és azt kérte hogy érd el hogy a propeller forogjon. Az volt a megoldás, hogy rá kellett fújni a laptopjára. A mikrofon érzékelte a zajt és ezáltal megmozgatta a propellert. Általában erre senki sem jött rá. Ez szerinte nagyon jó példája az intuitív user interfésznek.
Szerintem meg nem. Az ember általában nem fújja meg a propellereket, legyen az a hajszárítójában, egy repülőn vagy egy szélerőműben. Ahogy ebben a példában is, az embereknek meg kell tanulnia az új interfészeket, amik aztán már könnyen és hatékonyan használhatóak.
Az atlatszo.hu társalapítójaként az információ szabadsága és a közadatok kiadása a célotok. Ezzel jelenleg aktívan korlátokat bontotok és te továbbra is adatokkal dolgozol tovább: átlátszóvá teszed őket.
Az információ szabadság területén azt próbáljuk elérni, hogy egyre könyebb és egyértelműbb legyen a közpénzeket érintő információkhoz hozzáférni. Ennek a folyamatnak következő lépése lehet, hogy a nagy mennyiségű adatot gépileg feldolgozható formában megjelenítsük és elérhetővé tegyük. Ezekből lehetne majd mash-up-okat csinálni. Jelenleg az a meglepő helyzet, hogy a mi pénzünkből készült digitális adatokhoz jelenleg digitálisan nem férhetünk hozzá (scannelt, printelt dokumtumokat kapunk legtöbbször átadott adatként).
A harmadik lépés pedig az lesz, amikor nem csak adatokat kapunk, hanem interakcióra kész web API-ok lesznek az „állami ügyintézésekhez”.
De erre Magyarországon sajnos még nagyon sokat kell várni.
Kapcsolódó beszélgetések:
„Ma igaz, hogy többet tud az, aki kevesebbet tud.”
Seres Szilvia beszélgetése Antal „AlieN” Gergővel.
Seres Szilvia beszélgetése Molnár Dániel (B2MeN/soobrosa) adatgondnokkal