„Vicces, hogy az Asimovon, Clarkon, Lemen, Bradburyn vagy a Strugackij testvéreken felnőtt generáció benne él gyermekkora science-fiction ígéreteiben.”

Seres Szilvia beszélgetése Kangyal András interakció tervezővel

Frutta CD-ROM, 1999 Forrás: Kangyal András

Valamiért azt gondoltam hogy az Iparművészeti Főiskolán végeztél és emiatt mentél el interfész és interakció tervezés felé. De a Képző Művészeti Egyetemen végeztél és grafikusként.

Nagyon sokat rajzoltam gyerekkoromban és elég könnyen bejutottam a Kisképzőre, aztán a főiskolára is, ahol 1988 és 1994 között Eszik Alajos és Pásztor Gábor növendéke voltam. Szerettem oda járni, de valahogy – és ezt utólag persze könnyű mondani – olyan érzésem volt, mintha a 60-as években megállt volna az idő az Andrássy úton. Engem viszont mindig az érdekelt, hogy mi történik a jelenben. A rendszerváltás után közvetlenül még kicsit zárt időszak volt. Nehezen láttál rá a világban zajló folyamatokra és a főiskolán is csak a klasszikus művészeti szakok voltak jelen.

Azért az Intermédia szak előzményeként már 1990 és 1991-ben Waliczky Tamás vagy Császári Gábor is tartottak kurzusokat, illetve elindult Maurer Dóra és Beke László interdiszciplináris festő osztályának programja is.

Igen, de én meg olyan kisfiú voltam, aki kevésbé értette hogy miért nem „látszik” ami az Intermédián történik. A zsezsgés tetszett és nagyon izgalmas volt a kísérletezés, de akkoriban még 1990-en környékén azt láttam, hogy Szegedy-Maszák Zoliék dugdosták a zsinórokat az egyik dobozból a másikba. Én pedig ugyan kíváncsi voltam, de nem láttam a végeredményt. Nagyjából ők is ott ismerkedtek a „technológiával” hiszen korábban semmi hasonló nem történt az iskolában.

Az Intermédia nagyon fontos és friss megközelítést hozott, én pedig örültem, hogy tovább tud lépni a főiskola becsontosodott, tradíciókba fulladó életén. Komoly kihívás volt ezzel együtt, talán túlságosan is homályosak voltak a kontúrjai. Jó lett volna ha valaki tisztább kereteket ad neki, bár ezzel önellentmondásba kerültek volna.

Hogyan kezdtél el számítógépet használni?

A főiskola vége felé apám a bátyjával egy saját építész irodát alapított, és némi latolgatás után vettek egy Integral gépet. Ezeket annak idején az Öbölháborúban használták az Amerikaiak térinformatikai problémák kezelésére. Ekkoriban szupersztárok voltak a Silicon Graphics és Integral gépek. Igazi számítógépet én akkor láttam először. Volt rajta egy Photoshop 1.0-s program is, de nem volt scanner vagy bármilyen más mód, amivel képet lehetett volna „digitalizálni”. A Photoshop minta képek között megtaláltam a színes almát, amin mindent ki lehetett próbálni. Azt éreztem, hogy de jó, itt a vadnyugat! Ugyan senki nem tudja, hogy mit lehet vele csinálni és hova vezet majd, de úgy éreztem hogy ebbe fejest kell ugrani.

Engem a technológiák mindig is a vizualitás szempontjából érdekeltek. Az hogy hány féle technika vagy technológia létezett korábban is képek létrehozására, manipulálására, az egy roppant izgalmas történet. Úgy tűnt   – mint nyilván sok millió más embernek is – hogy a számítógépekkel ez egy nagyon komoly gellert fog kapni és gyökeresen más irányt vesz a technikai képek története. Emiatt kezdtem el apámékhoz bejárni és minden robot munkát megcsináltam –takarítás, betűkivágás stb. – csak hogy le lehessen időnként ülni a gép elé.

Három barátommal ki is találtuk hogy csináljunk egy céget, ami majd grafikai munkákra szakosodik hogy a keresetünkből számítógépeket vehessünk. 4Kéz Stúdiónak neveztük, mert végül tudtuk hogy mindannyian egy kézzel fogunk egerészni.

Számítógép és megfelelő szoftverek nélkül hogyan tudtatok számítógépes grafikai munkákat csinálni?

1992-ben már volt róla fogalmunk, hogy mire képes a számítógépes képkészítés és manipulálás. Elég precíz srácok voltunk, korábban többször papíron vízfestékkel, fogkefével, tésztaszűrővel, kivágott maszkokkal csináltunk hiperrealista képeket. Ezeket ha fotóval lekicsinyítetted, nem lehetett megmondani róluk hogy nem számítógéppel készültek. Tényleg úgy néztek ki. Ez picit feltolta az árat és elég pénzt sikerült összehoznunk. Négy-öt hónap után vettünk pár 286-os PC-t.

Akkor elkezdődhetett az igazi számítógépes grafikák periódusa, illetve gondolom tovább is léptetek a felhasználást illetően.

Elég sok projektbe dobtuk be magunkat gátlástalanul. Alapvetően pénzt kellett ahhoz keresni, hogy a céget fent tudjuk tartani és hogy legyen bevétel, amiből el lehet kezdeni kísérletezgetni. Nem volt egyszerű időszak. Elég sokat dolgoztunk, pedig nem szerettünk volna amolyan kreatív stúdióvá válni. Én személy szerint kísérletezni akartam, de a többieknek is hamar elegük lett belőle hogy egy-egy megrendelőnkkel 100-200 oldalnyi faxot termelt a közös munka.

Mi látszódott számodra ekkor a hálózat és a web világából?

Hogy csúnya. Netscape és Mozaik volt a böngésző. A betöltés alatt forgó világítótornyot nézegetve vártuk, hogy végre történjen már valami. A végeredmény pedig szürke háttéren rengeteg fekete betű volt. Ez engem ebben a formájában egyáltalán nem érdekelt. Persze aztán láttuk a Jodi és az Etoy oldalait is és éreztük, hogy itt valami más készül mint amit korábban ismertünk volna.

Bevezetés a magyarországi cigányság kultúrájába, szerk. Ligeti György, Calibra, 1996, Forrás: Kangyal András
Az 1996 végén kiadott CD-ROM 2004-ben elnyerte a Gesellschaft für Pedagogik und Information e. V. által alapított Comenius Euromédia Különdíjat.

De ekkor feltűnt a CD-ROM – mint hordozó – kreatív felhasználása és bekerült a szótárunkba a multimédia fogalma 1995 körül. Megismerkedtünk a Kurt Lewin Alapítványt jegyző Ligeti Gyurival, akinek egy nyertes Soros pályázatot követően eltökélt szándéka volt hogy feldolgozza a magyarországi cigányság történetét, kultúráját, ami abban az időben is vegyes reakciókat váltott ki. Egyszóval izgalmasnak tűnt. A médium pedig adott volt: CD-ROM. Rengeteget dolgoztunk azon, hogy vizuálisan izgalmas és a roma kultúra színes világlátását hiteles formában át tudjuk adni. Tulajdonképpen ott jöttem rá, hogy valamilyen élmény-tervezés zajlik, amit akkor még nem tudtam elnevezni. Nyelvészekkel, történészekkel, zenészekkel, társadalomtudósokkal, dolgoztunk együtt, így megtanultuk mit jelent a gyakorlatban az interdiszciplinaritás.

A CDRoma aztán kikerült amerikába – például ajándékba vittünk belőle Matthew Barney-nak is – pár gyűjteményben is ott van. Igazából voltak, akik sokkot kaptak, hogy mennyi munka egy ilyen vékony műanyaglemezt megtölteni. Így a csapat is átalakult és elkereszteltük Frutta Elettronica-nak. Később aztán további öt-hat CD-ROM-ot csináltunk, például 1999-ben a Perspektíva kiállításhoz.

Felirat: Perspektíva CD demo, 1999 Forrás: Kangyal András

A CD programozásnál ekkor már szoftverrel dolgoztatok?

Addigra már együtt dolgoztunk a Műszaki Egyetemről három programozó matematikus fiúval – Molnár Balázs, Vígh Krisztián, Wind Attila – akik nagyon lelkesek voltak és részt vettek az „állandósult hastáncban”, hogy az egyes „multimédia fejlesztő” eszközök adottságait hogyan lehet túllépni. Elég meredek elképzeléseink voltak az interfészekre. Volt hogy 3D motort fejlesztettek, hogy szétrobbantott képekből egy egyszerű menüt építsünk, ami ha forgatod akkor egy nézőpontból újra összeállhasson stb. Ez egy nagyon kreatív időszak volt.

A „vadnyugatot” azért találtuk ki, mert semmilyen minta vagy irányelv nem létezett. A programozók ugyan úgy rá voltak pörögve a megoldásokra mint mi. Például amikor a gép sleep-ben volt, akkor az elsötétült monitorban önmagadat láttad tükrözödni. Ebből jött az az ötlet, hogy a társadalomról szóló CD-ROM-unk impresszumába mindenkit aki dolgozott rajta, leültessünk a gép elé és a tükröződésüket Barakonyi Szabolcs lefotózza. Aztán az arcokat összemorfoltam és az impresszumban már nem a saját, hanem a mixelt tükörképek jelentek meg. Mindig is az érdekelt, hogy vizuális eszközökkel hogyan lehet helyzetbe hozni embereket.

 

Minden másképp van, Interaktív társadalomismereti CD-ROM, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1999 Forrás: Kangyal András videó

A dedikált irány akkor nálad az interakció lett a képpel.

Ma elég bénán hangzik, de akkor azt gondoltam hogy együtt valami végtelenül izgalmas történet ez, és próbáltam olyat csinálni, amit még senki sem csinált. Ez adta a dolgok izgalmát: a felfedezés. A projektekkel rengeteg tapasztalatot gyűjtöttünk össze, ami több később induló cégnél talán kevésbé volt meg. Aztán, amikor lett internet itthon is, egyre több különböző területen mozgó embert vonzott az „információs szupersztráda”. Mindenki csak innen-onnan kaparászta, nagyon kialakulatlan volt hogy mire jó és hogyan. Viszont érezni lehetett, hogy valami hasonló történik, mint amit a barokkról vagy a szecesszióról tanultunk, azaz hogy áthatja a kultúra minden rétegét.

Ligeti György, Révész Kata, Kangyal András, Földesi Géza, Metaforum III. nemzetközi konferencia a tartalomról, 1996 október 12., MKE Fotó: Sugár János, Media Research Alapítvány Archívuma

Fontos az hogy ti a kezdetektől élitek meg a technológiai váltásokat?

Fontos, rengeteget segített abban hogy gyorsan felismerje az ember a technológiai trendek hatását. Ezek nem design trendek, csak alapvetően meghatározzák azokat. Húsz évvel ezelőtt – mivel minden ott volt nálad a winchestereden – az volt a kérdés hogy milyen gyorsan tudod elérni a merevlemezt, mert ez a sebesség adta a vizuális lehetőségek korlátait. Amikor mindebből CD-ROM lett, pusztán azért hogy hordozható legyen és mások is lássák, elindult a „milyen gyors a CD olvasód”. Egy 2x-es sebességű egészen más lehetőségeket jelentett, mint a 24x-es sebességűek. Majd jött az internet, ahol minden kezdődött elölről. Újra „összement” a sávszélesség és megint csak egy rettentő szűk keresztmetszeten csordogáltak a bitek. Aztán ugyanez megismétlődött a mobiltelefonokkal, ahol már nem csak a sávszélesség volt eleinte szánalmas, hanem a hardware-ek kapacitása is.

A mai buzz az „internet of things”, ami körülbelül annyit tesz, hogy a technológia beköltözik a minket körülvevő tárgyakba, ami egy újabb, hasonló lépcsőfok lesz. Ez a „szűkülés” az elmúlt két évtizedben folyamatosan visszatérő jelenség. Ezek megélése a munka során, olyan zsigeri tudást és nézőpontot ad, amit sehol nem tanítottak korábban.

Pár éve még elképzelhetetlen volt például, hogy az interneten filmet nézzünk, mert nem volt hozzá megfelelő sávszélesség. Ma ez már nem probléma. Én ezt inkább nyitásnak látom, miközben persze kommercializálódik a médium és erőteljesen meghatározza a piac és az hogy az ötleteket utoléri-e a technológia.

A szűkülést én technológiai korlátként értem és konkrétan a sávszélességről, az elérés sebességéről szól. Lehet, hogy az online videó ma már közhely, mert a Youtube is majd egy évtizedes, de a Quicktime vagy az Mpeg videók már vagy huszonöt éve is futottak. De a QuickTimeVR panorámaképei is már húsz évesek és körülbelül három éve láttam hasonlót először telefonon.

Amiről te beszélsz, az egy másik folyamat, ami mindezzel fordított arányban áll. Azaz hogy hány emberhez jut el mindez és milyen élethelyzetekben. Ez egy őrületes táguláson ment keresztül. Ahogy a techológia terjeszkedik és egyre újabb és szűkebb csatornákra talál rá, mint egy fa gyökérzete finoman behálózza az életünket, miközben egyre több embert ér el és korábban elképzelhetetlen használati formákat szül, ami bámulatosan izgalmas. Ma nem generálni vagy szimulálni tudok egy géppel, hanem elérni húsz, kétszáz vagy két milliárd embert. A jelenben átlépünk Mark Weiser predikációjába, a háttérbe vonuló számítógépekről. Eltűnik a technológia a szemünk elől. Azt hisszük, hogy tényleg az van, amit rajta keresztül látunk, miközben őt magát egyre kevésbé vesszük észre. McLuhannak igaza volt, a médium és az üzenet eggyé vált, nehéz szétválasztani őket. Elég veszélyes vízek ezek, de ez adja az izgalmát is. Már nem az a fontos, hogy mi van a telefonomon vagy a laptopomon, hanem hogy általuk milyen viszonyba tudunk kerülni egymással és a környezetünkkel.

A harmadik pedig a tartalom. Idővel, ahogy a csatornákon közlekedő tartalom mozgása kétirányúvá vált – hisz egyre több eszközt kaptak az emberek hogy saját tartalmaikat osszák meg egymással – O’Reilly elterjesztette a web2.0 elnevezést. A funkcionális design is új szerepet kapott, mert egy platform, infrastruktúra elvárásainak kellett megfelelnie. Általános igazság, hogy egy új funkció, ami valami problémát old meg mindig új problémákat szül. Ma az információ túltelítettség önmagában olyan figyelemgazdasági problémákat vet föl, amikre újabb megoldásokat keresünk. Ez a kölcsönösség, a probléma – megoldás indukciója pedig időnként megkérdőjelezi a dolgok értelmét.

Mit ígér az „internet of things”?

Azt ígéri, hogy a friss tartalmak forrásai egyre inkább a különböző használati tárgyainkba épített szenzorok lesznek, amik információ termelésben idővel felülmúlnak minket. Másképp fogalmazva leveszik a vállunkról a feltöltés, megosztás terheit. A viselkedésünk alapján majd eldől hogy mit, kivel és mikor közölnek. Ma a gépekkel való kommunikációnk azért fontos, mert nem akarunk kimaradni. Ma még tanítjuk őket kommunikálni. De kíváncsi vagyok mikor érezzük majd először, hogy nincs alternatíva, létszükséglet hogy megértsük mit mondanak nekünk.

Designerként mit látsz az interfészek változásaiban?

Az elmúlt évtized online vizuális vetületét illetően egy nagyon erős standardizálódási folyamatot láttunk a web2.0-val párhuzamosan kialakulni. Ebben ha designerként keresel klasszikus kihívást, csalódnod kell. Az elmúlt évek flatdesign trendje is nevéhez hűen, csak a felületét karcolja a IxD, UI design teljes problematikájának. Ugyan az erről bennfentesen értekező designerek üdvözlik a változást, valahogy kerülik elmesélni milyen örömük is származik belőle. Mintha mostanában eltűnt volna a kíváncsiság és a kísérletező kedv, és az ebből származó sokszínűség ami a ’90-es éveket jellemezte. Nincs ebben semmi rendhagyó, ugyanez történt anno a televízió, az alkalmazott-design esetében is. Ugyanakkor a technológiával való szimbiózisunk történetének nagyon az elejét éljük, de nem gondolom hogy temetni kellene kreativitást generáló erejét.

Mikor csináltál először olyan művészeti projektet, ami kimondottan webbel volt kapcsolatos?

Az 1996-os Ars Electronica Festivalra csináltuk az első internetes projektünket Révész Katával, Révész Lászlóval és Földesi Gézával. Mivel mindannyian elég kísérletező kedvűek voltunk rengeteget beszéltünk előtte. Így született a Meteopata álma projekt.

 

MOKKA csoport (Révész Kata – Révész László László -Kangyal András – Földesi Géza): Jelenidő, 1996
Forrás: Kangyal András

Az alapja az volt, hogy megtudtuk hogy az Országos Meteorológiai Szolgálat óránként gyűjti az összes meteorológiai adatot, amit Magyarországon a mérőállomások mérnek. Az ő szerverük adatait szerettük volna vizualizálni. Mivel mind a négyen más évszakban születtünk, adta magát hogy az arcképünk reprezentálja az aktuális időjárási mutatókat. Aquarellel portrékat festettünk egymásról és elkezdtük megfeleltetni az arc egyes részeit bizonyos meteorológiai jelenségeknek. Például a szem a felhősségnek lett a mértéke, a száj a szélviszonyoknak, a fejforma a hőmérséklet eltérését mutatta az aznapi sokéves átlaghőmérséklettől. Photoshopban darabokra szedtük a festményeket és ezeket kombináltuk az aktuális időjárási értékek szerint. Az elkészült oldal automatikusan és valós idejű adatok alapján keverte újra és újra az arcképet. Az egész site egy akvarell festménynek kinéző valami volt, ami észrevétlenül de folyamatosan változott. Azt mutatta éppen hogyan érezzük magunkat itt Magyarországon.

Az az 1996-ban valós adatokkal interaktív adatvizualizációt csináltatok. Milyen volt a fogadtatása a fesztiválon?

Waliczky Tamás szerint – aki zsűritag volt – nagyon jó eséllyel indultunk a győzelemért. Gondolom még elég kevés pályázó volt. Később azonban megtudtuk, hogy a zsűrizés alatti két napon valamilyen karbantartási munkálatok miatt pont nem működött az Országos Meteorológiai Szolgálat szervere és így a mi munkánk sem. A zsűri ugyan látta a kiküldött screenshotokat, de a működő művet nem tudta megnézni és érkeztek az e-mailek, hogy hogyan tudnák elérni. Ugyan az Országos Meteorológiai Szolgálat hozzájárult az adatok felhasználásához, de egyáltalán nem törődtek a dologgal, nem igazán érdekelte őket. Mi meg nem tudtuk helyettük megoldani.

Ez volt az első online munkánk amit csináltunk és rájöttünk hogy rengeteg specifikus sajátossága van a műfajnak. Fél év leforgása alatt már csak internetre dolgoztunk. Sok mindent csináltunk az Internet Galaxisra, a Matávnet-nek, illetve mindenkinek aki szeretett volna felköltözni az internetre.

 

A Frutta Electronica által készített céges weboldalak az Internet Galaxisokon (1996-1999)
Forrás: Kangyal András

Emlékszel a Matávnet alakulásának körülményeire?

Amikor megalakult, csupán egy szoba volt a Matáv székházban, ahol körülbelül öten ülhettek eleinte (köztük Simó György, Nádori Péter, Pohly Ferenc stb.), akik György Péter lobbierejének farvizén egy „tartalomszolgáltatás” nevű koncepción dolgoztak. Péternek kiváló érzéke volt mindig is ahhoz, hogy megtalálja kit, kivel vagy mivel kell összekötni ahhoz, hogy előre menjenek a dolgok. Egy igazi networker. A MATÁV pedig akkora potenciállal rendelkezett – ami egyben a tehetetlenségét is garantálta – hogy evidens volt, neki kell „rátenni a kezét” a Magyar internetre. (Ma elég viccesen hangzik. Abban az időben többektől hallottam ezt a kifejezést).

A srácok munkájának lett az induló terméke a fozelek.hu 1997-ben, ami a fiatal korosztályt célozta egyfajta tartalomszolgáltatási prototípusként. A moderátori szerepet játszó „Írj a gurunak!” mögött például Vályi Gábor ült, aki aztán DJ Shurikenként módosította saját korosztályának zenei és kulturális ízlését, vagy inkább tudatát. Ennek a projektnek terveztünk designt, és eközben találkoztam először Aliennel (Antal Gergely) és Szekfű (Karafiáth) Balázzsal is, akinek Carnation nevű cége abban az időben startolt.

Szerettünk volna rendhagyó dolgot csinálni és egy nagyon egyszerű ötlet mentén megtaláltuk az oldal karakterét. A klasszik HTML oldalak egyik „fantasztikus” lehetősége volt hogy háttérként képeket lehetett beágyazni. Az idősebbek talán még emlékeznek a szövegek mögötti szürkére szürkével rányomott világtérképekre, világítótornyokra, mintha merített papír vízjeleit imitálnák.

Ezek képfile-ok voltak (gif) és sokat lassítottak az oldal letöltési sebességén az akkori sávszélesség mellett. Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha a kép 1 pixel magas, minimális méretű lenne csak. A böngésző úgyis addig pakolja egymás alá ugyanazt a képet, amíg ki nem tölti a teljes oldalt. Ebből pedig egy függőlegesen csíkos felület jön létre, ami pont olyan fílinget ad, mintha egy vonalkódot látnánk. Révész Katával napokig színeztük milyen pixelek legyenek egymás mellett, sőt végül az egész designt ehhez a hátter effekthez idomítottuk. Később aztán többfelé láttam ugyanezt a megoldást, hiszen elég egyértelmű volt hogy mindenki fejben arra gyúr, hogyan lehet a technológiai kötöttségek hátrányaiból előnyt kovácsolni.

fozelek.hu, 1997 Forrás: Kangyal András

De Quake szerver designt is csináltunk vagy a McKinsey & Co. Bostoni anyavállalatának egy olyan kérdőíves szolgáltatást fejlesztettünk, ahol CGI (Computer-Generated Imagery) karakterek jöttek-mentek, mint avatar. Az interneten még nem láttunk hasonlót, ezért beleástuk magunkat a Flash első verziójába és próbáltunk kidolgozni rá egy vektor alapú megoldást. A fejlesztő srácok elég hamar rájöttek, hogy a Flash nem csak a webes animációs lehetőségei miatt érdekes, hanem mert a szervergépeket tehermentesítve, a felhasználó gépén futó alkalmazásokat lehet benne írni. Ez akkoriban elég átütő felismerés volt, hiszen ez adta az alapját annak, hogy szolgáltatásokban kezdtünk gondolkodni, nem pedig weboldalakban.

Addigra nagyon jól összeszokott csapatként dolgoztunk és sikerült erős kohéziót kiépíteni a designerek és fejlesztők között, ami kulcsfontosságú. Fokozta a lelkesedésünket, hogy 2001-ben bejutottunk a Flash Forward Film Festival döntőjébe – ha jól emlékszem – Közép-Európából elsőként.

 

A Frutta a Flash Forward Film Festival-on, Amsterdam, 2001 Forrás: Kangyal András

Mikor lett a hálózat igazán izgalmas számodra?

Barabási-Albert László elmélete a hálózatok skálafüggetlenségéről hihetetlenül izgalmas területnek tűnt. Pláne, hogy 2002-ben indította Várady Zsolt útjára a WIW-et és elég sokat ültünk azon agyalva, hogy merre van a tovább. A kapcsolati hálóra épülő adatbázisa mindannyiunkat megmozgatott. Vagy a Ráckertben ültünk, vagy a WIW-en. Itt ismerkedtem meg Csányi Gáborral is, aki Cambridge-ben dolgozott anyagfizikusként és szintén magával sodorta a hálózatkutatás. Egy jó ideig dolgoztunk közösen egy koncepción, ami a közösségi aktivitást, megosztást vegytisztán hálózati alapon közelítette meg.

Akkor még nem volt web2.0, de utólag visszatekintve épp olyan szolgáltatás alapjait reszelgettük, mint amilyen ma az IFTTT (If This Than That). Csak még nem léteztek hozzá a szolgáltatások, amiket össze szerettünk volna kötni. Annyira belemerültünk hogy Gábor révén egy ponton még Hans Reiser is ellátogatott hozzánk. A file-rendszeréhez illeszkedő UI koncepciójára kerestünk megoldást. Mire a projekt finanszírozása is kezdett összeállni – a MOKK Agyfarm projektje hátán – és minden egyenesbe került, addigra kicsit sok feszültség gyűlt össze a szereplőkben és szétfutott a csapat.

Agyfarm, hálózat alapú jogosultság-rendszer, mint közösségi szolgáltatás, MOKK, 2002 november -2005 januárForrás: Kangyal András

Viszont rengeteget tanultunk belőle. A hálózat vizualizáció ebben az időben élte hőskorát és mi is több különböző hálózat megjelenítésén dolgoztunk. Közben rájöttünk, hogy milyen szép és magától értetődő hogy a háttérben kiépülő hálózati infrastruktúrára, a tartalmak és az üzenetek is hálózati alapon ülnek rá. Az emberek számára persze ez nagyon nehezen követhető, nincsenek kialakult készségeink arra, hogy a hálózatot keretként érzékeljük, benne a hozzáférhető tudást pedig valamilyen fogyasztható egységekből felépülő egésznek. A hálózatok vizualizációja azonban adhat egy olyan metanézőpontot, ahonnan megérthető hogyan épül föl a szerkezete valamilyen tartalomnak.

 

Tezaurusz: multihierarchikus hálózat-vizualizáció, 2002-2003 Forrás: Kangyal András, videó

Magas.les címmel ekkoriban futott egy hálózatról szóló műsorotok is a Tilos Rádión Szekfű (Karafiáth) Balázzsal.

Minden műsorban vendégként olyan különböző tudományterületek kutatói voltak a beszélgetőpartnereink, akik egy-egy minket érdeklő témában az élmezőnyt képviselték gyakran világviszonylatban is. Számomra akkor vált világossá, hogy néhány szuverén bizonyosság köré épült komplett világkép, amit igaznak vélsz épp annyira kikezdhető amennyi bátorságot és energiát szentelsz a kérdéseid megfogalmazására. Balázzsal éppen most tervezzük, hogy tíz év elteltével egy könyv formájában egymás mellé állítjuk a vendégek akkori és mai állításait, „ellenőrizzük” korábbi prédikációikat.

Kicsit bipoláris lett a ti tevékenységetek. Nem okozott ez zavart?

Dehogynem, igazi zavart okoz ha az ember nem találja egyik terület kereteit sem kompatibilisnak a sajátjaival. Számomra mindig is elmosódott volt a határ médiaművészet, kutatás és piaci tevékenység között. Azt gondoltam, hogy a finanszírozásuk forrása mentén válnak szét egymástól, attól függően hogy kulturális, tudományos vagy piaci erőforrás biztosítja a működést.

A mai napig azt látom a trendekben szépen lekövethetően hogy az egyik átlóg a másikba. Az izgalom forrása pedig mindig közös metszetükben van. Tudom, hogy ez a 60-as évek pop art-jából már ismerős lehet, de megismétlődött a digitális világban is. Elég sok intézményesült formája van már a világban a határátlépésnek, de itthon nem nagyon volt hasonló ebben az időben. A C3 persze állandó ellenpélda erre, de mire megalakult már nyakig voltunk másban.

Nagyon sokszor, nagyon sokan a szcéna szereplői közül átfedésben vagytok különböző projektek, kooperációk révén. Bár médiaművészeti vonalról beszélgetek veletek, azt érzem hogy ebből egy kis magyar startup történet is kibontakozik.

A szcéna – ha létezik ilyen – szereplői valóban nagy átfedéssel dolgoztak különböző projekteken. Ha bárkit megkérdezel erről, nyilván vicces konstellációkat találsz majd. Volt egy elég jó csoport 2004-ben, ami a Millenáris Parkban később megnyílt Jövő Háza kiállítás alapkoncepcióját kidolgozó think tank csapatában öltött testet. Ugyan csak néhány hónapig dolgoztunk együtt tízegynéhányan Kerti Géza vezetésével, de annál intenzívebben.

Számos különböző területről érkeztek a résztvevők, akik között elég komoly indukció alakult ki. Sajnos a projekt keretei idővel egyre kaotikusabbakká váltak, ezért végül mindenki kiszállt. Páran úgy gondoltuk, hogy más formában folytatnánk. Ez volt a Nextlab, ami egy laza csoportosulás volt, de elég friss erővel, hiszen Szakál Tamás és Somlai-Fischer Szabolcs is hosszú idő után akkor jöttek haza külföldi kiruccanásukból (Tamás Németországból, a Fraunhofer intézetből, Szabolcs pedig Svédországban járt egyetemre.).

A Nextlab – alapítók: Maróy Ákos, Kangyal András, Somlai-Fischer Szabolcs, Szakál Péter, Szakál Tamás – inkább egy szellemi körként működött, aminek outputja különböző felállásban elkészült néhány projekt volt és pár máig tartó barátság.

 

Prototípusok. Az ötletek általában a prototípusok próbálgatásából származnak.
Forrás: Kangyal András

Somlai-Fischer Szabolcs később a Kitchen Budapest egyik alapítója lett. A KIBU nyitó kiállításán 2007-ben te is résztvettél egy mobil installációval. Itt is olyan dologgal foglalkoztál egy prototipizált szolgáltatás keretében, amit még nem ért be az infrastrukturális háttér.

Abban az időben leginkább az érdekelt hogyan lehet megvalósítani olyan szolgáltatás-koncepciókat, amik mögött még semmilyen infrastruktúra nem épült ki. A Blue Spot egy lokatív média ötlet volt, ami arról szólt, hogy hogyan tudnánk üzenetet küldeni helyeknek. Nem emberekkel akartam kommunikálni, hanem helyekkel. Úgy értem emberekkel, akik közös tulajdonsága, hogy egy helyen vannak de nem tudom hogy kicsodák. Amolyan publikus üzenetküldő felület volt, ahol a címzett egy hely és nem egy személy.

BlueSpot, lokatív média kísérlet, 2006 Forrás: Kangyal András

 

Azonban ekkor még nem volt a telefonokban GPS, sem internet. Somlai-Fischer Szabolcs dolgozott sokat Bengt Sjölénel, akinek volt korábbi projektekből egy-két olyan megoldása, ami külső winchesterekre épült amikkel wifi-n keresztül tudtál kapcsolatba kerülni. Egy városi grid hálózat kiépítése volt a cél, amiben szerepelt szórakozóhely, étterem stb. Ezekre a helyekre telepítettük a BlueSpotokat, amikkel az odaérkezők Bluetooth-os mobiljaikkal kapcsolatba léphettek. Így a helyek között, vagy az internetről – volt egy website-ja is a BlueSpot-nak – küldött üzeneteket tudtuk szórni azoknak, akik a címzett helyeken ültek és viszont.

 

A globalizálódó információs hálózatokban azt gondoltam, hogy minden információnak van egy helyi értéke. Vegyük az amerikai elnökválasztások eredményét. Mindig is globális érdeklődésre tart számot ki lesz az elnök. De az, hogy mondjuk hol a legközelebbi nyilvános wc a Moszkva téren – amennyiben éppen ott állsz és hajt a szükség – egy kicsit égetőbb kérdés ennél. Tehát egy Maslow piramis megjelenik az információ kezelésünkben is. Csak itt a piramis fordítva, a hegyén áll és a térkép egy pontjára mutat. Rendkívül izgalmas terület és mindig figyelem hogyan bukkan föl újra és újra.

Tehát a végeredmény egy Bluetooth alapú közösségi kommunikációs mobilcsatorna lett a kommunikáció megkönnyítésére.

Nem tudtunk lefedni akkora területet amekkorát szerettünk volna, de ki akartuk próbálni hogy működik-e. Működött. A kedvencem egy komplett csocsóbajnokság volt, ami körülbelül hat helyről szerveződött össze. De ekkoriban csináltunk egy másik helyszínalapú fejlesztést az Indageo-t is. Ez egy képmegosztó szolgáltatás volt, az akkor még csak SMS és MMS fukciójú telefonokkal. Lefotóztál valamit a mobiloddal és elküldted az Indageo telefonszámára. Mivel még nem volt GPS a telefonokban, a különböző mobiladók háromszögelése révén mért pozíciókat csatoltuk a képekhez, amik automatikusan felkerültek a Yahoo térképére. A Googlemaps ekkor még nem volt nyitott, kívülről nem fogadott adatokat. Itt egy nagyon bonyolult jogi problémát kellett megoldani, hogy a mobilszolgáltatók is belemenjenek. Mire az ügyvédi hercehurcákon átrágtuk magunkat, beletelt több mint egy évbe és addigra már megjelent a képmegosztás lehetősége a Googlemaps-en is. Ebben a projektben az interakció formája volt érdekes számomra.

Indageo, 2002 Forrás: Kangyal András, videó

A hazai startup kultúra hogyan indult nálunk?

Korábban K+F pályázatoknak hívták és egyetemen lehetett nyerni őket. Gyakran meg is valósultak, de nem piaci körülmények között hanem egyetemi kutatásként. A lépcsőfokokhoz, amik ahhoz kellenek hogy kijusson valami a piacra – amire ma a Prezi egy szép példa – korábban nem volt meg semmi. A világban évszázadok óta evidencia hogy minden innováció úgy tud érvényesülni, ha a megfelelő tőke beáll mögé. Ebben Magyarországon az embereknek nem volt tapasztalata, vagy csak nagyon kevés átütő ötlet révén, amelyek a globális piaci körülmények között is megállták a helyüket. Mondjuk a Graphisoftot lehetne ősi startupnak nevezni.

A technológiai innováció roppant efemer jellegű. Az innovációs folyamatban rengeteg kis prototípus születik, amik sorsa kifürkészhetetlen. Bár ha valaki részt vett már ilyenben, szert tehet olyan rutinra hogy egy beszélgetés alapján meg tudja mondani, érdemes-e belefogni a történetbe vagy sem. 2011-ben Laufer Lászlóval megjelent egy könyvünk Gépérzet címmel az interakció tervezésről, illetve a technológiai interfészek sajátosságairól.

Ez egy beszélgetés sorozat mellékterméke volt, amit Lacival szerkesztettünk (résztvevők: Eszes Péter, Laufer László, Somlai-Fischer Szabolcs, Szakadát István, Kangyal András, Kovács Gábor). Akkor átgondoltuk, hogy mik azok a területek, amik történetileg is említésre érdemesek, mert meghatározták a jelen viszonyunkat a szoftverekkel, digitalis eszközeinkkel. Ma már alig emlékszünk rájuk, pedig alapvetően befolyásolták azt az utat, ahogy idáig eljutottunk.

 

Kangyal András – Laufer László: Gépérzet – Interfész, Interakció, navigáció, Új Média Re:Mix 4, L’Harmattan, 2011

Mennyire rövidült le az időnk a technológia fejlődéséhez?

Inkább egyre közelebb kerül a kipróbálható ötlet az emberekhez, akik eldöntik használják-e vagy sem. Az út rövidült le az AppStore típusú platformokon keresztül. A médiaművészetnek is volt időszaka, amikor az innováció és a kreativitás szorosabban együtt dolgozott benne. Ebben az időszakban elég sok olyan művel is találkoztunk, ahol a technológiára való rácsodálkozáson túl nem kaptunk semmit. Mégis gyakran hardvert kellett fejleszteni ezekhez a munkához.

Ma az eszközök jórészt már boltban kaphatóak. Egy médiaművész ma sokkal távolabbról is megközelítheti a problémát, amivel foglalkozik. Nem az eszköz az érdekes a számára, hanem ami általa történik. Vagyis nem az idő rövidült le, hanem kipárnázottabb lett a megvalósulás útja. Persze a ma használatos kész eszközök, platformok behatárolják a gondolatokat és a cselekvés területét is.

Amíg te pattintod a kőbaltád, addig véletlenül véső is lehet belőle, de a mobilodból nem lesz váratlanul motoros fogkefe. A szoftver azonban képlékeny, ott sokkal nagyobb az esély a véletlen rátalálásra. A jövőben szinte biztos, hogy a hardware kötöttségei is feloldódnak. Elég a Motorola Ara modulos felépítésű mobilkoncepciójára gondolni, amit a Google magáévá tett a Motorola felvásárlásán keresztül. Az az külön beszerezhető funkcionális egységekből magad építheted össze a telefonod. Vagy az OUI, az Organic User Interface területére, ami az alakítható, gyúrható, formálható hardware-ekkel való kommunikáció lehetőségeit térképezi föl.

De igen lerövidült az idő. Lerövidült az útja annak, ahogy eljuthatsz másokhoz. Ez ma még az együttlét egy nagyon kis szeletét biztosítja csak, de kapcsolataink ápolása megdöbbentő arányban mégis online történik. Idővel viszont egyre több érzékszervünk vonódik majd be és nehéz lesz elválasztani a “netezést” a fizikai jelenléttől.

Eközben a Föld egyre összefüggőbb területein archiválódnak az események, az ott élők és a mindenfelé kiszórt érzékelők révén. Ezek a szereplők ugyanazt az információs archívumot, az internetet töltik föl adattal. Sőt az „archívum” egyre inkább valós idejű adatokból, a világ egyre „frissebb” lenyomatát adja, mígnem kialakul a világ 1:1-es térképe.

Az eszközeinkkel építünk egy olyan világot, amit csak rajtuk keresztül érhetünk el. Az embernek egyszerre kell megtanulnia kommunikálni egymással és a világban zajló folyamatokkal, amik az archívumban őrződnek és mindezt ugyanazon a csatornán keresztül. Ez komoly kihívás. De ki fog alakulni az esztétikája, ami miatt otthonosan mozgunk majd benne. Én úgy látom most ez után szaladunk és az a kérdés, ezt hogyan tudjuk megcsinálni.

Most mivel foglalkozol? Maradtál a vizualizációs területen?

Az egyik magyar hírportál redesignjában tanácsadtam, amikor felmerült a kérdés, hogy hogyan lehetne ezt a fiataloknak érdekessebbé tenni? Ekkor jutott eszembe a treemap-ként ismert régi vizualizációs forma, ami fastruktúrák elemeit mutatja meg színes csempékkel. Az egész arról szól, hogy van egy képernyőd és ennek a képernyőnek a területét olyan arányban osztod fel, amilyen a megjelenítendő elemek valamilyen paraméterének az értéke. Amelyiknek magasabb az értéke, az nagyobb csempe lesz, aminek alacsonyabb, az kisebb. Ez azért szerethető, mert nagy számosságú elem esetén is könnyen áttekinthető nézetet ad egy véges felületen. Vagyis könnyen használható eszköz egy-egy döntéshez, amit mennyiségi alapon hozol. Különben ez is egy jó harminc éves megoldás Ben Shneidermantól. Mi csupán összekötöttük valós idejű hírolvasói adatokkal és készítettünk egy amolyan hírtőzsdét, ami már régóta fut. Akinek 10 perce van belenézni mi történik a világban, könnyen átlátja milyen hírekre pörögnek éppen az olvasók.

Serényi Balázzsal és a Visual Minds-al dolgoztunk a projekten és végül bemutattuk a szerkesztőségben, hogy mire jutottunk. Két héttel később láttam, hogy felfúrtak a mennyezetre egy projektort és napi 24 órában ezen követik az olvasóik aktivitását. Erre nem számítottunk.

Mivel a ti hírmátrixotok azonnali visszajelzéseket ad ennek továbbfejlesztett változatát ma már a világ számos helyén használják.

A Google Analitycs és a többi analitikai szolgáltatás késleltetett volt és olyan dashboard-okat mutatott, amik grafikonokból, táblázatokból, listákból épülnek föl. A mi megoldásunk viszont rendkívül gyorsan értelmezhető és nem kell hozzá elemzői tudás.

Pont egy éve, tavaly februárra egy szolgáltatást építettünk belőle, a FruitFlan-t, ami különösen hasznos dinamikus tartalmakat publikáló oldalak számára, mint amilyenek a hírportálok. A magyar piacon jobbára mindenki megvette. Pillanatnyilag több mint ötven portál van az előfizetőink között, mint például az Elle, a Die Presse, a Dolce & Gabbana és néhány nagyobb kiadó, mint amilyen a Mondadori vagy a Local World számos oldala. Sőt az eddigi előfizetőink közül, idén mindenki meghosszabbította az előfizetését, ami igazán jó visszajelzésnek tűnik. Közben előrehaladott tárgyalásokban vagyunk külföldi befektetőkkel és egyre tisztábban körvonalazott terveink vannak arról, merre tovább a vizualizáció területén.

FruitFlan Forrás: Kangyal András

 

Akkor most tart még a vadnyugat”?

Ma már nem a vadnyugaton vagyunk, megbarátkoztunk egymással. Teljesen kidolgozott útja van annak, ahogyan megvalósul vagy céggé válik egy ötlet. Fantasztikus mennyi kreatív emberi erőforrás ömlik a technológiai innovációba. Az egész piac egy hihetetlenül szegmentálódott, rengeteg apró niche-ből felépülő rendszer, amiben a különböző technológiai megoldások, olyan mini részfeladatokat céloznak, ami egy gomb volt korábban egy operációs rendszerben. Ezek a funkciók pedig beszivárogva az életünkbe, egyre inkább a földi bioszféra egy-egy ágensének tűnnek, amik együtt élnek velünk. Az életképességüket az határozza meg, mennyire használjuk őket. Legutóbb egy beszélgetésben Kevin Kelly – akinek kiváló készségei vannak összetett folyamatok tolmácsolására a köznyelv felé – azt mondta, hogy „a technológiát kontrollálni a használatával tudjuk”. Szimbiózisban élünk a mobiltelefonunkkal, együt járunk wc-re, fürdeni, aludni olykor szorosabb a kapcsolatunk, mint a családtagjainkkal. Tehát rengeteget tanulhatnak tőlünk. Nem, ez már nem a vadnyugat. Legalábbis már nem várjuk el, hogy mai világunk olyan legyen, mint amit korábbról ismerünk. A technológiát fenntartások nélkül állandóan használjuk, így már gyakran saját magára reflektálva az ismeretlenbe tart.

Az Apple Store-ból a 70 valahány milliárdos letöltés megannyi döntés, hogy a pármillió applikáció közül melyikre van szükségünk vagy azt gondoljuk, hogy szükségünk van rá. A technológia „természetes szelekcióját” az ember adja, aki használja. Egyfajta koevolúciós viszony ez.

Engem elsősorban az érdekel, hogy hova tart ez a folyamat és hogyan tartunk lépést vele. Vicces, hogy az Asimovon, Clarkon, Lemen, Bradburyn vagy a Strugackij testvéreken felnőtt generáció benne él gyermekkora science-fiction ígéreteiben. Valós időben kell megkeresnie a válaszokat azokra a kérdésekre, amiken tíz éves korában még egy-egy végigolvasott éjszaka után hajnalig elmélázhatott.

Kapcsolódó beszélgetések:
Seres Szilvia beszélgetése Nemes Attila művészettörténésszel, kurátorral, a Kitchen Budapest Talent programjának vezetőjével
Seres Szilvia beszélgetése Somlai-Fischer Szabolcs építész, médiaművésszel, a Prezi társalapítójával
Seres Szilvia beszélgetése Molnár Dániel (B2MeN/soobrosa) adatgondnokkal
Seres Szilvia beszélgetése Maróy Ákos, IT-szakember és programozó, újmédia-művésszel

A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 Nemzeti Kiválóság Program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.

Megosztom

Written by:

Comments are closed.