„A kultúra felelősség azokért az információkért, amelyeket létrehoztunk.”

Seres Szilvia beszélgetése Peternák Miklós művészettörténésszel, a C3 Kulturális és Kommunikációs Központ Alapítvány igazgatójával

A hetvenes évek számítógépes világa mennyiben volt más ahhoz képest, ahogyan ma értjük és használjuk az eszközt?

Matematika-számítástechnika tagozatos osztályba jártam a hetvenes évek közepéig, ahol minimális szinten tanítottak programozást. Egyszer a tanárunk, a kiváló Marton Kálmán elvitt a gyárba, ahol megmutatták a számítógépet, szép nagy volt. Ott le lehetett futtatni a saját magunk által írt programot és haza lehetett vinni egy sárga színű lyukszalagot, amire ez átíródott. A beírt algoritmus lefutott, és a sárga szalag volt a tárgyi emlék. Nagyon távol áll a matematikai számítás, számolás világa attól, ahogyan ma erre az eszközre gondolunk. Elemi, érzéki élmény az előtted lévő felület, ami az összes emberi érzékszervvel kapcsolatot tud létesíteni. Van hangja, képe és meg lehet tapintani. Olyan időbeli folyamatok szimulálhatóak rajta, amelyeket másként nem is látnánk. Ez más, mint a mikroszkóp vagy a teleszkóp, mert ott az optikai világ van kitágítva. A kompjúter interfész, az érzékeinknek fordítja le az információkat, mert máshogy nem tudjuk tudomásul venni. Kognitív módon igen, de az hihetetlen sok előképzettséget igényel. Azt, hogy az 1970-es évek elején mit gondoltunk, nehéz ma leírni. Egészen mások voltak a szavak: számítástechnika, kibernetika, vezérlés, automatizálás, lyukszalag, algoritmus.

Új képfajtákról. Balassi Kiadó – Intermedia, Budapest, 1993. Borító: Palotai Gábor.
Forrás: Peternák Miklós

 

 Az új képkorszak határán című könyved a digitális kép megjelenésével létrejövő alapvető változást vizsgálja Magyarországon a művészet területén. A számítógép esetében neked mi jelentette a fordulópontot?

A fordulat az Ars Electronica Festival volt, ami egy érdekes koincidenciával indult, s ezt Beke Lászlónak köszönhetem. 1987-ben Richard Kriesche az Arge-Alpen-Adria konzorcium keretében a Künstlerhaus Graz-ban tervezett egy kiállítást az Alpok-Adria országaiból. Bekétől kért tanácsot, hogy ki legyen a magyar művész és a kurátor, akik ott és arra a kiállításra hoznának létre egy projektet. A kiállítás címe „Entgrenzte Grenzen”, vagyis Határtalanított határok volt és katalógus is készült. Rendes nyugat-európai jellegű dolog volt és ennek köszönhetően időben elkezdték előkészíteni.

Entgrenzte Grenzen. Katalógus, Künstlerhaus Graz, 1987.
Forrás: Peternák Miklós

Az első találkozó Velencében volt, ahova Kriesche nemcsak a potenciális résztvevő művészeket és kurátorokat hívta meg, hanem Hannes_Leopoldseder-t is. Ő volt az ORF-Landesstudios Oberösterreich intendánsa és többek között ő találta ki, hogy legyen egy Ars Electronica díj, amihez szerzett elég sok pénzt is a Siemenstől. Ezt prezentálta Velencében, ahova elhozta az 1986-os katalógust is, és mindenkit meghívott az 1987-es linzi fesztiválra. Így 1987-ben mentem először az Ars Electronicara, ahova aztán hosszú éveken keresztül különböző módokon jutottam ki. Grazban már lehetett érdekes projektekkel találkozni, a zenétől a táncig, az animáción át minden volt.

Száva Gyula volt a magyar kiállító, ő az egyik igen korai magyar computer film, az Eset szerzője, ami a kiállításon kompjúteres installáció formájában került bemutatásra. Benne van az Új képkorszak határán című könyvben is, aminek a teljes címe: A számítógépes grafika és animáció kezdetei Magyarországon. Ennek a könyvnek az összeállítását azért vállaltam, mert inspirált, hogy akkor lehet egy aktuális helyzetképet adni a „dolgok állásáról”, amikor még ennek az új eszköznek az elterjedése marginális, ám már lehet látni, hogy minden korábbinál radikálisabb fordulatot hoz az emberi kommunikáció területén, beleértve a művészetet is.

Száva Gyula installációja a grazi Entgrenzte Grenzen kiállításon, Künstlerhaus, 1987.
Forrás: Peternák Miklós

 

Mennyire volt könnyű kijutni az Ars Electronica Festival-ra a rendszerváltás előtti időszakban?

Nem volt egyszerű. Kellett meghívó levél – ami mindig jött – és segítettek abban is az osztrákok, hogy az ember kapjon szállást, és néha beültettek valamilyen panelbe, beszélgetni. Bennem még ma is megvan az a fajta „kilépés” érzés, ami a határon fogta el az embert. Jól emlékszem arra az időszakra, amikor csak három évente lehetett útlevelet kapni (azt sem mindenkinek). Az 1980-as évek közepétől annyiban könnyebbé vált a helyzet, hogy ha az ember nem vette igénybe a valutailletményét – amelyet egy kis kartonon jegyeztek – és volt egy hivatalos meghívólevele, akkor kaphatott engedélyt, hogy évente akár többször is elmehessen. Én viszonylag sokat utaztam a 80-as évek második felében, például fesztiválokra saját, illetve Balázs Bélás film és videó programokkal. 

Ennek lett köszönhető, hogy a Videóvilág-nak elkezdtél 1988-tól szakérteni?

Szintén egy véletlenen múlt. Az ELTE-re hívott meg Németh Lajos, hogy tartsak egy videó kurzust a művészettörténet tanszéken, amin ott volt Pálmai Katalin is. Ő javasolt Kopper Juditnak mint „szakértőt” a Videóvilág című induló műsorához. Még abban az évben, 1988-ban meghívtak az osnabrücki média fesztiválra, ahová BBSes kísérleti filmes programot állítottam össze. Javasoltam a Videóvilág stábjának, hogy jöjjön ki forgatni. Ez azért volt szinte paradigmaváltó helyzet, mert Osnabrückben kísérleti filmes workshop volt sok éven keresztül, és 1988-ban döntötték el, hogy átalakulnak európai médiaművészeti fesztivállá (EMAF – European Media Art Festival), ami talán az első ilyen rendezvény volt Európában. (Ma is létezik: az akkori program és a katalógus egyébként letölthető, most vettem észre, hogy az utóbbiba a köszöntőt Hans-Dietrich Genscher, az NSZK akkori külügyminisztere írta.) Megtartva az experimentális film és videó programokat, sokkal tágasabb és nagyon aktuális irányba nyitottak, úttörőként, mely kiállításokat, konferenciákat, workshopokat jelentett, beleértve az új, digitális világot. Nagyon jó volt a program. Ott volt a Ponton/Van Gogh TV Mike Hentzzel és Karel Dudesekkel, akik egyfajta hangszobrászatként fogták fel az illegális adást, amit a helyszínen csináltak. Ott találkoztam először személyesen Vilém Flusserrel. Jelen volt David Larcher, Werner Nekes Edmund Kuppel, Muntadas és Ivan Ladislav Galeta is. Készítettem Peter Weibellel egy interjút, éppúgy mint a fesztivált szervező Heiko Daxllel. Nagyon komoly program volt és viszonylag alaposan sikerült feldogozni a műsorban is. A tévés adásba nyilván nem kerülhetett be minden, de a stáb ráérzett ennek az ízére és a következő Ars Electronica-n már ott voltak.

 

Videóvilág forgatás, Osnabrück, 1988. Sólyom András, Sas Tamás, Peternák Miklós.
Forrás: Peternák Miklós

Meddig szakértettél a műsornak és milyen eseményekről tudósítottatok?

 A rendszeres kapcsolat 1993-mal szakadt meg, amikor a műsor meg is szűnt, funkcióit részben a Médiamix vette át, legintenzívebb pedig az a két-három év volt, amikor még nem volt állásom, 1991-ig. Sokan dolgoztak ezekben a programokban, mely a kortárs médiakultúra friss, aktuális nemzetközi képét mutatta be a televíziózás keretei között. Érdekes ma is ezeknek az anyagoknak az áttekintése.

 

Videóvilág tabló a Labor Galériában rendezett videótörténeti kiállításhoz
Forrás: C3 Archívum

A Magyar Képzőművészeti Főiskolán végbemenő diáklázadásnak köszönhetően 1990-ben meghívást kaptál oktatóként.

Ez egy hosszabb folyamat volt, azóta néhányan már megpróbálták feldolgozni. Mindenesetre elöljáróban megjegyezném, hogy a legaktívabb diákok közül többen részt vettek az induló intermédia programban illetve néhányan meghatározó módon a majdani szak felépítésében is (Bakos Gábor, Szegedy-Maszák Zoltán). Tény, hogy a diákok követelésének eredményeképp tárgyalások folytak az egyetem tanárai és meghívottak között, melyek megkíséreltek konszenzust teremteni, megállapodni abban, hogy milyen változások kellenek és kiket kellene meghívni új professzornak. Végül is tizenhat új tanárt hívott meg az egyetem és két új szak indításának, valamint az elméleti képzés átalakításának igénye is megfogalmazódott. Beke László[38] részt vett ezeken a megbeszéléseken és az az elméleti oktatás átalakítását – többekkel – ő vállalta, míg engem egy új művészeti szak koncepciójának a kidolgozására kértek fel. Ehhez hozzá is kezdtem, lényegében 1990 augusztusában az első fogalmazvány elkészült, le tudtam adni, és ezen túl kértem, hogy Sugár Jánost feltétlen hívják meg. Vele korábban több közös programot csináltunk már – Filmutópiák, Alternatív filmiskola stb. – s a sok éves jó munkakapcsolat mellett az is fontos volt, hogy ő, velem ellentétben ismerte ezt a közeget, hiszen ott tanult. Miközben a papír – a szakalapítási, majd szakindítási dokumentum – elindult a hivatal rögös útján, mi elkezdtünk dolgozni, úgy, mintha a szak már létezne.

Filmutópiák, Műcsarnok, 1987. Sugár János, Peternák Miklós.
Forrás: Peternák Miklós

Az oktatásban a művészeti képzés reformját elméleti-gyakorlati téren ti indítottátok el?

Nem lehet ilyesmit kijelenteni. Magyarországon például az Iparművészeti Főiskola reformja jóval korábban, Gergely István idején elkezdődött. 1984-ben lett a MOME rektora és alakította át teljesen a képzést. A Gergely-féle reform nagyon sok mindent hozott, például – ha nem is önálló szakként – de a videóképzés is elindult ennek köszönhetően. Előbb volt reform az Iparon, de a Képzőn radikálisabban indult. Hogy mi lett belőle, azt inkább ne firtassuk. Az biztos, hogy az Intermedia mint egyfajta UFO jelent meg, mert más típusú képzési szerkezetet találtunk ki, ami sok szempontból eltért az összes többi szakétól. Nem vettük át a mesterrendszert például. Az első időszak majdnem ahhoz hasonlított, mint ahogy ma egy BA-MA működik, csak nem ugyanazzal az aránnyal. Két év intenzívebb terhelés, amit majd három év önálló, a hallgató igényeihez szabott egyéni program alapján működő konzultációs időszak követ. Ezt persze az élet valamelyest átírta. Itt érdemes talán említeni, hogy az MKE-n a Képzőművészet-elmélet szak indítása nagyon sok szempontból merít az intermédiával párhuzamosan kidolgozott, de akkor el nem fogadott elképzelés, vagyis a Beke-féle interdiszicplináris szak felvetéseiből, tehát 10 évvel később elérkezett az idő, hogy meg lehessen csinálni.

Mennyire sikerült a figyelem középpontjába kerülnötök?

Az első három évet viszonylag intenzív propagandával csináltuk, ezt jól dokumentálja az első 1993-as kiadott katalógusunk. Az órákra egyszerűen be lehetett járni. Akkor még nagyon érdekes hely volt Magyarország és nagyon sok barát jött el, akiket nem is kellett győzködni arról, hogy jöjjenek és tartsanak egy előadást nálunk. Az ezzel kapcsolatos intenzívebb érdeklődést viszont nem mindig sikerült felkeltenünk. Ezeknek nem volt akkora közönsége, mint amilyen elvárható lehetett volna, mert az emberek nem tudták, hogy kik az előadók. Nem voltak tisztában azzal, hogy kicsoda Thierry de Duve, Douglas Davis, Peter Weibel, vagy Woody Vasulka. Amíg az emberek maguktól rá nem jönnek valamire, addig nem lehet nekik elmagyarázni. Ez folyamatosan látható történetileg is.

 

Csörgő Attila: Hogyan szerkesszünk narancsot?
Intermedia diplomakiállítás, Magyar Képzőművészeti Egyetem, 1993
Forrás: Peternák Miklós

A számítógépes művészeti oktatás az Intermedián indult el először?

Rendszeresen, tantervbe épített formában nálunk kezdődött. Waliczky Tamás egy szemesztert tanított az Intermedián, mert már megvolt a ZKMes meghívása. Az Ars Electronicán 1989-ben nyert „arany Niké”díja átrendezte az ő a pályáját. Jól mutatja, hogy mennyire fontosnak tartottuk – nem is a kompjútert, inkább az ebből adódó radikális átalakulásokat, a technika fejlődésének a következményeit – a Metaforum konferenciasorozat. Geert Lovink – jelenleg az Institute of Network Cultures vezetője – és a többiek is a legfrissebb híreket hozták arról a forradalmi átalakulásról, amit a net-kultúra jelentett, ami akkor Magyarországot még nem érte el. 1993-ban még vezetékes telefonom sem volt. A főiskolán 1997-ben az Intermédián lett először Internet és csak egy lyukat kellett volna fúrni, hogy a kábel a rektori hivatalba is felmenjen, de nem kérték. A C3 regisztrálta az egyetem domain-nevét, amit 4-5 éve adtunk át, mert az intézményi gondolkodás akkor jutott el oda, hogy jó ha az intézmény tulajdonában van. Ezek a sajnálatos tények, bár vicces történetek. De hiába lát az ember bármit előbb, ha nem tudja érvényesíteni. Az a terület, amit művészetnek hívunk, egyébként mindig is ilyen terület volt. Tíz évbe került, míg 2000-2002 tájára el lehetett azt érni hogy az Intermédia – és az Internet – nem feltételnül gyanús, ellenséges képződmény. Ez például abból látszik, hogy már nem tilos egy festőnek kompjúter-alapú művet készíteni vagy kamerát fogni, és nem tilos egy grafikusnak sem mediális munkát csinálni, akár diplomára. 2002-ben kapott egyébként az Intermedia Tanszék először megfelelő elhelyezést a Doktori Iskola melletti különálló épületben, a Kmety utca 27-ben, amikor már a hallgatói létszám miatt tarthatatlanná vált a műterem nélküliség.

Mikor tudatosult benned, hogy a számítógép egy olyan forradalmi változást hoz, ami már itt van?

Erre talán anekdotikus választ érdemes adni: Erdély Miklósnak meg volt a legendás, 1968-as Cybernetic Serendipity kiállítás katalógusa, a Studio International különszáma. Ez akkor nem tűnt olyan nagyon érdekesnek – ma persze, történeti szemmel nézve, a fejlemények ismeretében egész más a helyzet. Emlékszem, hogy 1984-ben Bódy Gáborral csináltam egy hosszabb interjút amiben szóba került a kompjúter. Ne feledjük, ő az 1976-os Pszichokozmoszok szerzője is. Azzal foglalkozott akkor – ami a De Occulta Philosophia előtörténete – hogy az elektronika mint a különböző minőségek közös nevezője, milyen új alkotástechnikai lehetőségekhez vezet.

Például a time-code alapú vezérlés lehetővé teszi, hogy egyszerre szerkesszünk képet és hangot program alapján, és olyan eredményt kapjunk, ami nem látható előre. Valami olyat mondtam – ez nincs a szerkesztett interjúban – hogy a jövőben majd… Mire ő azonnal kijavított: „Ez most van, nem a jövőről beszélek! Én is most vagyok! Ez a jelen.” Az biztos, hogy az 1980-as évek közepétől egészen másként láttam a számítógép és a művészet lehetséges kapcsolatát, mint korábban: nem számítástechnika vagy a rendszerelmélet volt már a kiindulás – amiről Neumann Jánosnál vagy Norbert Wienernél lehet olvasni – hanem egy létező, kéznél lévő univerzális eszköz, beláthatatlan jövővel.

 

DEAF – Dutch Electronic Art Festival, Rotterdam.
Forrás: Peternák Miklós

 

1996 A pillangó-hatás kiállítás dátuma, ami az első hazai médiaművészeti és médiatörténeti kiállítás volt. Hogy indult a projekt?

Talán Mészöly Suzy és/vagy Szekeres Andrea javaslatára meghívtak a Soros Alapítvány Képzőművészeti Dokumentációs Központ (SCCA) kuratóriumába 1994-ben. Az akkor még a Műcsarnok emeletén működő központ 1989-90 táján elérte, hogy éves rendszerességgel nagyobb kiállításokat szervezzen. 1994 végén kérte Suzy, hogy a következő kiállítás legyen valami olyan, ami engem is érdekel, amivel például az Intermédia is foglalkozik, szóval dolgozzunk együtt. Az új médiaművészet akkor már sokfelé látható volt a világ más részein, nem csak az Ars Electronica fesztiválon, de az épülő ZKM programjain, az 1994-ben induló, rotterdami V2 szervezte DEAF-en, a Siggraphon vagy említhetném a rövid életű festival des arts électroniques, Rennes-ben, szóval sok helyen. Egyébként több nemzetközi megjelenése volt akkoriban a magyar kompjúteres művészetnek is, így a Joel Boutteville szervezte Fête de l’image keretében Lille-ben, 1990-ben.

Csoportkép a „les artistes hongrois et l’ordinateur” c. kiállításon, Lille, 1990. (Gábor Áron, Kiss László, Waliczky Tamás, Böröcz András, Hannawati P. Raden, Sugár János, Galántai György, Heller Zsuzsa, Klaniczay Júlia, Hegedüs Ágnes, Beke László, Peternák Miklós) A „La Voix du Nord” fényképe, Lille, 1990 május 30.

A pillangó-hatás projektben számomra az volt a fontos, hogy nem pusztán egy kiállítást, hanem egy komplex rendezvénysorozatot szerveztünk. Aminek az egyik kiemelten fontos eleme a kortárs médiaművészet, de ezt elméleti konferencia, különböző rendezvények kísérték, valamint egy átfogó, történeti – vagy ahogy ma mondanánk: médiaarcheológiai – bemutató vont keretbe, mely utóbbi hosszabb alapkutatásra épült, mintegy 30 gyűjteményből kölcsönözve anyagot. Hat egymáshoz rendezett program és egy komplex website mutatja a projekt dimenzióinak a nyomait. Elég nagy stáb dolgozott rajta, úgy az előkészítésen, mind a megvalósításon.

 

A pillangó-hatás. Balkon, 1996/1-2. Grafika: Eln Ferenc

A kiállításon jelent meg először a Műcsarnokban ingyenes, bárki számára elérhető internet. Ezt miért tartottátok fontosnak?

Tekintve hogy túl voltunk egy-két Metaforumon, és abban a világban amellyel kapcsolatban voltunk, az egyik szlogen „Az információ szabad akar lenni!” volt, tehát fel sem merült, hogy ne legyen internet a kiállításon. Az „Internet” benne volt már a levegőben. Akkoriban jött létre például a Nettime lista is. Magyarországon viszont a tudományos, illetve könyvtári-informatikai szférát leszámítva még igen kevesen használták. Erről a helyzetről egyébként alig több, mint egy évvel később kiadtunk egy kis tanulmánykötetet Magyar Tartalom címmel. Amikor 1996 februárjában kikerültek a publikus, ingyenes terminálok a kiállításba, az sajátos statement is volt.

A pillangó-hatás. Műcsarnok, 1996, első terem. Fotó Sulyok Miklós.
Masaki Fujihata: Nuzzle afar. Interaktív installáció a Perspektíva kiállításon. Műcsarnok, 1999. C3 archívum.

 

A kiállítás nagy siker lett, ami a C3 megalakításához vezetett. Az elképzelés és a megvalósulás aránya hány százalékos lett?

Igen, ez a helyes történeti sorrend, előbb volt A pillangó-hatás, mint a C3. Utólag visszatekintve azt mondhatnám, hogy az elképzelés és megvalósulás viszonya a kiállításnál kb. 80%, ami kivételesen jó arány. A Soros Alapítvány döntéshozói testülete is látta a kiállítást, és nekik akkor már volt egy új feladatuk, ami az internet magyarországi elterjesztésének támogatására vonatkozott. Vámos Tibor  aki benne volt a Soros kuratóriumban – sokat tudhatott erről a SZTAKI révén, de az is lehet, hogy Bakonyi Évától, a Soros Alapítvány akkori igazgatójától származott az ötlet, ami a C3hoz vezetett.

A pillangó-hatás. CD-ROM, 1998., Perspektíva weboldal. C3, 1999. Oldalterv: Seres Szilvia.

Annyi kiderülhetett a kiállításon, hogy van itt valami, ami őrült izgalmas és közel van ahhoz, amit nekik meg kell oldaniuk. Ráadásul ez épp az SCCA kiállítása volt, vagyis egy viszonylag számukra könnyen megközelíthető társaság csinálta. Az kicsit kellemetlen lehetett, hogy ezt a csapatot a művészet érdekli – ami nem az elsődleges cél – de látszott egy elfogadható kompromisszum lehetősége is. A Soros Alapítvány akkor költözött át az Országház utca 9-ből a Bolyai utcába, s így az épület logikus hasznosításának tűnt, hogy a Műcsarnok tetőterében elhelyezkedő Dokumentációs Központ költözzön át, amennyiben egy kibővített, például az erre a kiállításra összeállt stáb segítségével hajlandó és képes az új internet-program, mint új feladat megoldására.

A pillangó-hatás. Műcsarnok, 1996, a „vision station”. Fotó Bölcskey Miklós.
A pillangó-hatás. Médiaarchelógiai gyűjtés részlete. Forrás: Peternák Miklós

A C3 létrejöttének volt még két szereplője a Magyar Soros Alapítványon kívül, a MATÁV és a Silicon Graphics.

Talán a legtöbbet támadták a C3-at kezdetben a „drága gépek” miatt, mint például az SG Onyx, ami valóban drága célgép volt, mint a Silicon Graphics többi terméke is, melyek azonban az akkori csúcstechnológiát jelentették. Vagyis, hogy miért erre költjük el a pénzt. Nyilvánvaló, hogy a konstrukció meghatározásában a projektet létrehozó intézményeknek volt döntő szavuk. Ugyanakkor én nem látom az ördögtől valónak, hogy a művészek az abszolút csúcstechnika közelében dolgozhassanak. Úgy, ahogyan a linzi Ars Electronica a CERN-el szerződést köt, hogy oda elküldjön művészt, lesz, ami lesz. Ebben az országban nem látok példát arra a C3 kivételével, amikor ez a helyzet létrejött volna. Kétségkívül nem volt azonnal olyan magyar művész, aki tudott volna az Onyx-szal dolgozni, mivel még nem is láttak ilyet. Viszont volt egy nemzetközi rezidenciaprogram, ahova a külföldi művészek is gyakran programozóval jöttek. Ide lehetett hozni a legjobb, legprogresszívebb alkotókat, mint Masaki Fujihata vagy Bill Seamon, akik megismerték a helyet, a helyzetet, itt dolgoztak, és bemutattunk őket, ami persze áttételesen, de ráírta a C3–at a nemzetközi térképre.

Mészöly Suzyt te váltottad a C3 igazgatói posztján. Mi történt?

Volt egy szerencsétlen konfliktus Suzy és a Soros Alapítvány között, így 8 hónap után a szerződését felmondták. Én a program létrejötte óta a kuratórium elnöke voltam, és a C3 stáb győzködött arról, hogy „ezen reprezentatív”, bár döntéshozói szerepet elhagyva legyek inkább a C3 igazgatója. Akkor már hat éve működött az intermedia az egyetemen, amit nem akartam feladni. Meggyőztek, ám a kettő együtt nem kevés energiát kívánt.

A program három éve után hogyan változtak a kondíciók? Mi volt a terv a kieső források pótlására?

Amit nagyon kevesen látnak a C3-ból, az az hogy amíg ez egy teljes finanszírozású pilotként működött – mint kísérleti program – addig egész más volt a kondíció mint azt követően. Kezdettől világos volt, hogy a három év után a program létrehozói értékelik a működést és döntenek, hogyan tovább. Ha nem ítélték volna a három évet sikeresnek, akkor folytatásra sem került volna sor. Kellett készítenünk üzleti tervet, végig kellett gondolni, mi az, ami fenntartható, s mi az, ami nem. Az volt az illúzió – nemcsak nekünk, hanem az alapítóknak is – hogy amilyen mértékben a Soros Alapítvány kivonul majd a finanszírozásból, olyan mértékben lehet találni állami, önkormányzati és privát szereplőket, akik – ha nem is egészében – de pótolják a hiányzó forrásokat. Egészében nem is kellett pótolni, mert az internet program sikeresen lezárult. 1999-ben már egészen másként beszélt a magyar világ az internetről, tehát ezt a feladatot teljesítettük. Ugyanakkor az új alapítvány lehetőség szerint megtartotta a szolgáltatások nagy részét, tehát nem töröltünk például tárhelyet, e-mail címeket stb. A több mint 900 NGO közül, akik először e program keretében kaptak a Soros Alapítványtól internetes hozzáférést, vannak ma is, akik használják, sőt fejlesztik az oldalaikat. Csak ez 2000 után már a C3 Alapítvány támogatása. Talán azt sem fölösleges említeni, hogy létrejötte óta folyamatosan szolgáltatja és fejleszti a C3 azt a – mint mondani szokás, „tartalmakat” – publikus és ingyenesen hozzáférhető kulturális információbázist, ami e speciális terület megismerésének unikális forrása.

Screeenshot a C3 főoldaláról, 2000. Design: Beöthy Balázs.

Még bőven a betárcsázós internet korában jött létre a C3-ban az első magyar ingyenes elektronikus levelezés, a Freemail. 1999-ben megvásárolta a MATÁV. Gondolom ez is segített a hároméves program lezárása után forrásként az önálló alapítványi indulásához.

Ha a MATÁV nem veszi meg a Freemailt, akkor már bezártunk volna. Egyébként a Freemailt létrejötte után néhány hónappal már tömegek használták, a további fejlesztéseket infrastrukturálisan nem bírta volna már el a C3, nem is lett volna értelme, hiszen nem az volt a cél, hogy piaci szereplővé váljunk. Akkoriban este 10-tól volt a behívás olcsó, miáltal 9.50 körül az összes szerverünk – aminek a napközbeni kihasználtsága csupán 8 % volt – elérte a 100%-ot, kizárólag a Freemail miatt. A legjobb döntés volt a MATÁV-nak és nekünk is, hogy ezt megvették. Ami fontos volt még, hogy akik ezt létrehozták és működtették a C3-ban, azok fejleszthették és üzemeltethették tovább, legalábbis 2013-ig. Számos egyéb technikai fejlesztés is fűződik a C3-hoz, például a Webterminál, ami ugyan nem lett annyira sikeres, mint a Freemail, de például a kezdeti ADSL teszteléshez ezt használták. Tüdős András a C3-ból került át az ADSL fejlesztéshez, szóval még szakembert is kölcsönöztünk a MATÁV-nak.

A pragmatikus gondolkodás mennyire alakította át a kreativitásról való gondolkodást az elmúlt évtizedekben és ez hogyan változtatta meg a C3 típusú intézmények sorsát?

Egész Európában megváltozott az azzal kapcsolatos pragmatikus gondolkodás, hogy mit jelent a kreativitás, az innováció. A kulcskifejezés a creative industries” s az erre épülő új ideológia, ami nem kedvez a szabad kísérlet és kutatás híveinek. Ahol ez például kormányprogrammá vált, sok korábban sikeres, vezető intézmény bezárásához vezetett, elég talán a holland nemzeti médiaintézet, a Montevideo sorsára gondolni. A 2000-es évek elejére, mintegy 10-15 év folyamatos „fellendülés” után a médiaművészet, mondhatni – legalábbis egy időre – „kiment a divatból” – jóval azelőtt, hogy a szélesebb nyilvánosság egyáltalán a létéről értesülhetett volna. Az 1990-es évek folytonos technikai újdonságai mindenki számára egyszerre jelentették, hogy olyasmivel találkozunk, amit korábban nem láttunk s érdemes feltárni, mire jó mindez? Vagyis tér nyílt a szokatlan, újszerű, nem tervezett és nem tervezhető alkalmazásokra, ami sok esetben egyúttal fejlesztést, vagy fejlesztési irányokat is jelentett. Ezt az időszakot a tudomány, technika, művészet szokatlan, szinte példátlan áthatásai, közeledése jellemezte. Azután egyszer csak valaki azt mondhatta, no ebből elég, tessék hasznot termelni. Most már itt az idő, hogy a pragmatikus gazdasági szemlélet szempontjából gondoljuk át a dolgokat és ezeket az ajtókat lehetőleg csukjuk be és alakítsunk mindent át, a kreativitás vezérszólam alatt, ami egyébként tökéletesen az ellenkezőjét jelenti, mint ez az új, divatos használata. Ma kreativitás célja, hogy új terméket hozzon létre, ahogy az innovációról is gondolják, hogy az innováció – ezt egy hozzáértőtől hallottam – az, ami „társadalmilag hasznosul”. Az a pragmatikus szempont, hogy feltétlen új terméknek kell létrejönnie – ami hasznot hoz – a tökéletes ellenpólusa annak, amit kreativitásnak nevezünk. Abban a pillanatban ahogy a produkciós kényszer és a határidő megjelenik a horizonton, akkor az a horizont lezárult, akkor ott már kreativitásnak szerepe nincs. Gondoljuk jelentős művészekre: Leonardot vagy Michelangelot folyamatosan támadták, hogy túl lassúak. Persze vannak gyors művészek is, de ki fog emlékezni rájuk? Egyébként a C3 programja ma is eléggé sokrétű: kiadjuk az exindexet, működik az artinfo, több, mint tíz éve meghirdetjük a 19 év alatti fiataloknak szóló számítógépes versenyt, melyhez hasonló három van Európában s ezekkel kapcsolatban is állunk.

A TELEKOM miért nem a C3-ban képzelte el a KIBU létrejöttét?

Ezt nyilván nem tőlem kellene megkérdezni, hanem például György Pétertől. A Kitchen Budapest az imént leírt, átrendeződő nemzetközi trend nyomán jött létre 2007-ben, amivel semmi baj nincs, csak tudni kell, hogy minek, hol a helye. A C3-nak kialakult a profilja, ami teljesen más képet mutatott valószínűleg, mint amit itt elképzeltek. Az is világos és természetes, hogy mindig megjelennek új szereplők, új programok, amihez új hely kell. Egyébként nem állítanám szembe egymással ezeket, inkább egy egészséges mellérendelő szerkezetben lenne érdemes gondolkodni: hasznos a többféle irány, amennyiben nem egymás rovására képzeljük el. Logikusan gondolkodhattak úgy, hogy amit a C3 csinál, az más, mint a Japántól Hollandiáig látszó új, nemzetközi trend, vagyis a profitorientált, termékcentrikus, rövid távú gondolkodás.

 

Média Modell. Műcsarnok, 2000
Forrás: Peternák Miklós

A C3 a művészet és kutatás, sőt a médiatörténeti-kritikai megközelítések azon horizontján működik, ahol a rövid távnak nincs esélye. Egy-egy nagy, nemzetközi médiaművészeti kiállítást egy-két évig készítünk elő, ami máshol egyébként négy-öt év. Egyébként az egész átalakulás, ami a digitális világhoz köthető, korántsem ért a végére. El nem tudjuk képzelni, hogy milyen fordulatok jönnek és jöhetnek még folyamatosan. Abban egy kulturális intézmény nem tud részt venni, hogy előbb találjuk ki azt, amin több száz ember dolgozik a Szílicium völgyben, nem beszélve a Pentagon környékéről. Mire az újdonságokról értesülünk, a fejlesztés ezen rég túljutott. Ilyesmit elvárni a Kitchen Budapesttől vagy a C3-tól nem lehet. Azt viszont igen, hogy ennek a bizonyos értelemben szédítő átrendeződésnek a közvetlen, napi, mondhatni kulturális elsajátításában aktív legyen, ami egyszerre jelenti a történeti pillantást – ha nem tudjuk, honnan jövünk, esélyünk sincs annak megértésére, hova tartunk – valamint a kritikai gyakorlatot, a folyamatos kérdésfeltevéseket: mi ez, mire jó, mire lehet jó még?

VIRTUÁLIS-E A VALÓSÁG? – A kortárs médiaművészet és a médiatörténet mérföldkövei, vagy a mediamuseum.c3.hu című kiállítás a Laborban a C3 elmúlt 17 évét próbálta összegezni. A Médiamúzeum elképzelés mit takar? Miért lenne fontos a megvalósulása?

A Médiamúzeum egy hihetetlenül fontos projekt, ami évek óta lóg a levegőben. Egyfelől azért, mert A pillangó-hatásnak egy mozzanatát lehet kudarcnak nevezni, nevezetesen azt, hogy egy rendes katalógust nem csináltunk. Kicsit mi is elszálltunk a technológiától 1996-ban, mivel olyan új médiumot választottunk – CD-ROM – ami azóta meghalt. Ezt a teljes CD-ROM-ot mint egy nagyon kicsi file-t lehetett ma a médiamúzeum demo DVD-re felrakni és lassan a DVD is elmúlik mint hordozó. Egyébként még mindig meg lehetne csinálni, hasonló könyv sincs a magyar könyvespolcokon. Ez a konkrét példa tágabb összefüggésrendszerben is értelmezhető: mi lesz a kultúra azon részével, amely már a digitális szféra terméke és eredménye, vagyis egyetlen „delete” gomb lenyomásával eltüntethető. A kultúra felelősség azokért az információkért, amelyeket létrehoztunk. A szó a cultivationból ered – megművelés – amiből a művelődés, műveltség. Teljesen természetes és magyarázatra sem szorul a hétköznapokban, hogy a történelmi dokumentumokat, tárgyakat, művészeti alkotásokat, az ipari vagy a népi kultúra emlékeit múzeumok gyűjtik, dolgozzák fel, mutatják be. A könyveket könyvtárak, az iratokat archívumok. Ezek az intézmények egyre nagyobb teret nyernek a virtuális világban, itt is elérhetővé téve az általuk gondozott adatokat és információkat, ami nagyon helyes. A British Museum oldalán olvasható, hogy hetente új adatokkal töltik fel a nyilvános, bárki által hozzáférhető gyűjteményi adatbázist, mindaddig, amíg a teljes gyűjtemény elérhető nem lesz a virtuális térben. A Tate Modern informatikai stratégiája ugyancsak publikus. De mi van az eredendően a virtuális világban létrejött, „digitálisan született” produktumokkal? Aminek nincs a „való világban” analogonja, melyet „digitalizálni” lehetne? Kitágítva: a technikai médiumok segítségével létrejött kulturális korpusszal, akár a fotográfiától az interaktív multimédiáig – mely rendkívűl érzékeny és sérülékeny? Amikor ki akar nyitni valaki egy régi fájlt, de nem nyílik, mert megváltozott észrevétlenül a szoftverkörnyezet? Megnézni egy 10 éves floppylemezt, de már nincs floppyolvasója? És nem csupán adatokról, művekről is szó van: a C3 is az elmúlt 16 évben több mint száz művet produkált. Magyarországon senki nem gyűjti a médiaművészetet, ahogy videót és experimentális filmet sem. A C3-nak van ilyen gyűjteménye.

A gyűjtemény nagy része egy katalógus formájában már online elérhető. Mennyiben ennek újrahasznosítása a tervezett múzeum?

A catalog.c3.hu a GAMA projekt eredményeként jött létre, nagyrészt Kozma Éva érdeme. Újfajta módon kell strukturálni és bemutatni a látogatóknak a meglévő információkat, ezzel segíteni a hozzáférést és a megértést.
Ez akár országos, regionális méretűvé is nőhetne, mert szükséges az ezzel kapcsolatos tudás és van rá igény, például az oktatásban, a kultúrában. Van egy csomó múzeum, aminek a léte van veszélyben, és van egy csomó olyan rejtett tárgy, ismeret, adat aminek egy új kontextus nagyon sokat segítene, hogy megmutatkozzon. Nincs feltárva a kultúrtörténet ezen rejtett tartaléka, alapkutatások kellenek, új típusú szakemberek. Két fő irányról van szó: a médiaarcheológia néven immár nemzetközi diszciplínává szélesedett közelítésmódról, amely mintegy újrarajzolja a történet képét (gondoljunk Kittler, vagy Zielinski munkásságára) illetve a konkrét, napi gyakorlatról ami egyelőre kísérleti, ad-hoc megoldásokat nyújt a folyamatosan változó informatikai környezet keretei között a lényeges projektek, művek, információk megőrzésére és folyamatos szolgáltatására, a hozzáférés biztosítása érdekében.

Ez nemzetközileg is most zajló folyamat. Az első ilyen projektünk 2004-ben volt 404 Object not found címmel, ahol kiderült, hogy ki kell dolgozni ennek a metodológiáját és szakembereket kell találni, pontosabban képezni. Az első net mű restaurálása is a C3-ban történt. Egy 1998-as művet 6-8 évvel elkészülte után restaurálni kellett, aminek elérhető a dokumentációja is szakmai tanulmány formájában.

404 Object Not Found. Dortmund, 2003. Forrás: Peternák Miklós

Hova pozícionálod ma a C3-at és a szerepét?

Ha ironikusan kellene fogalmaznom, azt mondhatnám, nagyjából mostanra betolattunk arra az állomásra, ami az aktuális magyar társadalom és kultúra felől nézve a C3 valódi helye, tehát a marginalitás, ami a képzőművészet helye is nálunk, sajnos. Komolyabbra fordítva a szót, megtanultuk az elmúlt másfél évtized alatt, hogy a virtuális világban való jelenlét mellett nem elhanyagolható az a konkrét, mondhatni szocio-ökonómiai környezet sem, amelyben a közvetlen fizikai működés zajlik, közelebbről Magyarország illetve Budapest. Az első kerületi önkormányzat például nem ismerte fel, hogy itt van egy unikális, új intézmény, ami jól működik, vannak nemzetközi kapcsolatai is, tehát legalább azzal támogatjuk, hogy nem kérünk megfizethetetlen bérleti díjat. Amióta a C3 eljött – vagyis 2005 óta – üresen áll az Országház u. 9-nek az a része és megy tönkre a műemlék-épület. Vagyis nem igazán sikerült a „piaci alapú hasznosítás”. Ezt felháborítónak tartom – bár manapság egyre több kulturális intézmény kényszerül el a várból, s lehet, hogy akaratunk ellenére ebben is úttörők voltunk. Az aktuális kérdés, hogy szükséges-e a jelennek és a jövőnek mindaz, amit a C3 produkált, illetve nyújtani képes? A Médiamúzeum projekt sorsa fogja megadni erre a választ.

 

Kapcsolódó beszélgetések:

„Sejtések felé az ember folyamatosan tanulva indul el.”
Beszélgetés Szegedy-Maszák Zoltánnal.

„A határokon belül maradni egy művésznek érdektelen. Mindig ezeket kell feszegetni.”
Seres Szilvia beszélgetése Fernezelyi Márton, informatikus és médiaművésszel.

„Akkor már lehetett tudni, hogy a számítógép létezik és valahogy a jövő errefelé vezet, és végre ideológiamentesen lehetett valami korszerűt propagálni.”
Seres Szilvia beszélgetése Sugár János képzőművésszel.

„A számítógép nekem a szabadságot, a menekülési útvonalat jelentette.”
Seres Szilvia beszélgetése Waliczky Tamás újmédia-művésszel.

„Nem véletlen az olyan fogalmak elterjedése mint art & tech, science & art & tech.”
Seres Szilvia beszélgetése Nemes Attila művészettörténésszel, kurátorral, a Kitchen Budapest Talent programjának vezetőjével.

„Arccal az internet felé!”
Seres Szilvia beszélgetése Szakadát Istvánnal, a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékének docensével.

 

A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 Nemzeti Kiválóság Program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.

Megosztom

Written by:

Comments are closed.