Seres Szilvia beszélgetése Samu Bence médiaművésszel, kreatív technológussal
Mennyire volt egyenes utad a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre (MOME)?
Édesanyám az általános iskolában egyszerre a rajztanárom is volt, ami gyerekként persze sok kínos helyzetet okozott, de az, hogy elvitt minket csapatostul a MOME-ra, az mindenképpen meghatározó pillanat volt az életemben. Az animációs laborba beszabadulva – ha jól emlékszem egy frissen szerzett Silicon Graphics gépen – belepillanthattam, hogyan készül egy számítógépes animáció. Itt határoztam el, hogy nekem is ide kell majd jönnöm. Sok idő telt el a tényleges választásig, de tényleg a MOME-t választottam. Ezt az is meghatározta, hogy művész családból származom. Édesapám Samu Géza szobrász volt, aki korán meghalt. Számomra egyértelmű volt a szüleim példája révén, hogy az élet alkotásból áll, ami később azért átalakult a fejemben. A gimnázium alatt elkezdtem járni rajzolni a GYIK-Műhelybe, ahol Sinkó István képzőművész, rajztanár volt a vezető. 2000-ben érettségiztem és utána a MOME-ra próbáltam bejutni animáció szakra.
Ma már értem, hogy miért nem sikerült, de akkor két évig próbálkoztam sikertelenül. A történetmesélés, a karakterépítés erősebb volt már akkor is az animáció szakon, miközben én inkább kísérleti dolgokat csináltam és azokat adtam be a felvételire. A Budai Rajziskolában Pálfi György, miután látta a munkáimat, mondta, hogy amiket csinálok azok a videó szakra valók és nem az animációra. Ez lett volna a jó választás már az elejétől kezdve, de nem tudtam, hiszen engem a mozgókép, az animáció, a grafika érdekelt és nem a videó. Ezen a szakon a kísérletezés megengedett volt – sőt elvárt – ami mindent helyre rakott bennem 2002-ben, amikor felvettek.
Nem a Kisképzőbe jártál?
Nem, egy átlagos gimnáziumban átlagos jegyekkel tengődtem. A Budai Rajziskola volt ilyen szempontból érdekes, mert átlagosként egy suliban csinálni a dolgokat nem igazán inspirált. A rajziskolában viszont szerették amit csináltam, kiderült, hogy jó vagyok benne. Nem voltam átlagos, „ugrottam” egy nagyot, ami folytatódott a MOME-n is, ahol az első évben ugyan még volt bennem egy megfelelési kényszer, de amikor rájöttem, hogy engedik, amit szeretek csinálni, akkor lett egy nagyon egyértelmű íve az egésznek.
Programozni mikor kezdtél el?
A nagyszüleim vegyészek, mérnökök voltak, akiktől a kilencedik születésnapomra kaptam egy nagyon pici ZX Spectrum számítógépet. Mindenféle szakirodalom és internet nélkül ki tudtam rajzolni vele például egy vonalat, ami elképesztő boldogságot okozott. Nem tudtam pontosan, hogy hogyan működik, de azt láttam, hogy ha valamit átírok a kódban, akkor a képernyőn is valami megváltozik. Hosszú út volt gyerekként amíg találtam egy olyan osztálytársat, aki szintén érdeklődött a számítástechnika iránt és elkezdtünk közösen játékokat csinálni mindenféle önkifejezési és művészeti szándék nélkül.
Ez volt a szerencsém, mert amikor odakerültem a MOME-ra és ezt az eszközt elővettem, akkor már technikailag elég sok mindent tudtam és gyorsan adaptáltam mindig a legújabb, aktuális programnyelvet. Miután autodidakta módon tanultam, ezért mindig volt egy kreatív hozzáállásom, hiszen korábban mindent meg kellett fejtenem, a „kereket fel kellett találni” és én fel is találtam. Persze később láttam, hogy mások, hogy csinálják, de ez a hozzáállás, hogy megfejted a dolgot egy fordított logikai játék volt, és nem egy küzdelem.
2002-ben már csináltál a MOME-n számítógépes munkákat?
Nem tudtam, hogy be lehet hozni, ezért Pálfi Györgynek még grafikákat készítettem. Szirtes Jánosnak is olyan alkotásokat csináltam, amiről azt gondoltam, hogy elvárják. Nagyon küzdöttem magammal. Pásztor Erika és Sárosi Anita volt az, aki ebből kimozdított azzal, hogy bátorított. Később már generatív animációt vittem Szirtes Jánosnak is, illetve több performanszban alkotótársa lettem.
Nagyon élveztem, mert bennem volt az erő és a lendület és szabadon alkothattam. Erikánál például volt egy olyan kurzus – ezen az osztály nagy része elvérzett és nem tudtak vele mit kezdeni – ami a szabadon választott feladat nevet viselte. Ez azt jelentette, hogy azt lehetett csinálni, amit csak akartunk. Nekem ez volt a legjobb és legizgalmasabb feladat. Készítettem pár érdekes generatív animáció kísérletet hang és kép kapcsolódásáról.
Sokáig hang és kép fúziójával kísérleteztem és a Binaura – Nagy Ágostonnal közösen alapított, a nemzetközi színtéren is elismert a vizuális kommunikáció területein tevékenykedő csoport – is 2002-ben indult el a live act és a generált kép vonalon. Amikor először láttam az interneten hasonló elképzeléssel készült munkákat, vagy amikor először digitális hangszerekkel találkoztam, akkor kinyílt a világ és nagy inspirációt adott, hogy nagyon sok ember foglalkozik ezzel, sőt külföldön úgy tűnt, hogy ennek van egy kijártabb útja. A mai tanulás össze nem vethető az internet előtti időszakkal.
A MOME-n ismerted meg Ágostont?
Nem. Amikor 2000-ben felvételiztem a Budai Rajziskolába – mivel jól sikerült a felvételi beszélgetés – kaptam egy ösztöndíj lehetőséget Weimarba, ami egy workshopra szólt. Emlékszem, hogy a testvérem kísért ki a pályaudvarra és a peronon állt Ágoston, aki szintén megkapta ezt az ösztöndíjat a felvételi után. Ott ismertük meg egymást.
A Binaura alapításával mi volt a célotok?
2002-től egy nagyon izgalmas korszak kezdődött, részesei lehettünk az éppen kibontakozó budapesti VJ kultúrának. Hetente jártunk VJ-zni klubbokba, saját live-acteket is előadtunk (Kapolcs, Pécs, Budapest Műcsarnok bisztró, Trafó Ultrahang Fesztivál).
Amikor Szirtes János és Bodóczky Antal bíztatására 2006-ban először jelentünk meg a Sziget Fesztiválon egy interaktív installációval, mind a ketten érzetük, hogy ez a jövő, ezzel szeretnénk foglalkozni. Az installáció neve Binaura volt (most Mandala), ekkor döntöttünk, hogy ketten megalapítjuk ezt a formációt.
A 2000-es évek elején mennyire volt jelen a programozás az egyetemen?
Nem volt még jelen, senki nem foglalkozott vele. Balikó Emesének mutattam egy Flash-ben készített fura hangszer dolgot, amire mondta, hogy ez nagyon jó, és megmutatta 2003-ban induló nyílt forráskódú programozási nyelvet a Processinget, amit művészek és interakció-tervezők hoztak létre és kifejezetten művészeknek is kis belépési küszöbbel elérhető nyelv volt. Ez volt az, ami nagyon felgyorsította nálam a dolgokat, gyorsan áttudtam rá állni. 2004-ben már a felettem járó évfolyamnak tartottam Processing kurzust.
Milyen nyelvek kísérték végig a művészeti és alkalmazott munkáidat?
Basic volt a ZX Spectrum révén az első nyelv, amit megtanultam, majd az általános iskolában a Turbo Pascal volt az erős, amiben rengeteg mindent meg lehetett csinálni. Ez a nyelv még ma is helytállna. Ott a gépinyelv, az Assembly volt egy nagyon alacsony szint, de bele kellett folyni. Majd jött a Macromedia Director korszak és a Flash. Utóbbi 3-as verziója már egy komplett, működő programnyelv volt, amit leváltottam később a Java alapú Processingre. Egyetem alatt végig ezt használtam.
A diplomamunkámhoz Somlai-Fischer Szabolcs javaslatára – ő volt az opponensem – bejött az Arduino. Amit az Arduino előtt a kezemben volt az a vetítés, mapping, ami kicsit ki tudott ugrani a képernyőből, mert tárgyra lehetett vetíteni. Az, hogy olyan objekteket csinálhassak, amik reagálnak, mint a rendszer része az számomra az Arduinoval indult el. Az Arduino egy szabad szoftveres, nyílt forráskódú elektronikai fejlesztő platform, ami arra lett tervezve, hogy a különböző projektekben az elektronikus eszközök könnyebben hozzáférhetőek, kezelhetőek legyenek. Mindig nagyon érdekelt a számítógépes látás (computer vision) mint dolog, a Processing révén kamerákat is lehetett csatolni a képelemzésekhez, amivel egy hatalmas kísérleti eszköztárat kaptam.
Mi volt a diploma munkád?
High-tech totem címmel egy kinetikus szobor volt tulajdonképpen mozgó 3D-s vetítéssel és hanggal. A képernyőn megjelenő vonalak helyett ezzel nyílt ki egy olyan világ számomra, amivel bármit meg lehetett csinálni a fizikai térben. A szobornak volt nyolc szárnya, amit ki tudott nyitni és zárni. Erre ment fentről a vetítés. Ha a szoborhoz közel ment valaki, akkor a szenzor révén meg tudott mozdulni a 3D objekt, amit előtte csak virtuálisan tudtam megcsinálni.
A varázslatszerűsége a technológiának mindig is lenyűgözött. Ha tudsz egy olyan dolgot csinálni, ami nem létezik, ami nem is elképzelhető, de te megcsinálod, akkor az egy nagyon erős impulzus. A műveimre jellemző, hogy kevésbé konceptuálisak, azaz megpróbálok egyensúlyt tartani. Először az érzékelésre próbálok hatni és onnan vezetni az nézőt tovább. Mindig is fontos volt, hogy legyen egy humán kapcsolódási pont, ami nem rekeszt ki embereket, hanem bevonz és erre a varázslat mindig is nagyon jó eszköz volt.
Az soha nem volt érdekes számomra, hogy a számítástechnikát tanuljak. Az foglalkoztatott, hogy abba, amivel foglalkozom, hogyan tudom becsatornázni kifejezési formaként. Ha valaki megtanul programozni az fontos tudás, de önmagában nem ér semmit. Ha egy vagy két terület még van mellette, amiben az ember otthon van, akkor ezek fúziójából jöhetnek létre az igazán izgalmas dolgok. A fotográfiától, az építészetig, a képzőművészetig, a mozgóképig minden érdekelt és a programozáshoz mindig, mint egy eszköz nyúltam.
2007-ben a Kitchen Budapestben (KiBu) lettél ösztöndíjas. Mit adott ez a periódus?
A kooperáció az egyetemen nem volt jellemző, mert ott tudat alatt azt sugározták, hogy mindenki egyéniség és művész. Az ötletek megosztása tabu volt. A Kitchen Budapest ezt egy csapással számolta fel azzal, hogy kooperálunk kellett. Ez előtt úgy gondoltam, hogy képzőművész leszek – a családomtól ezt láttam– de a KiBu megmutatta, hogy sokkal vidámabb és előremutatóbb a tapasztalatok megosztása, az együttműködés, mint a – most már számomra eléggé elavult – egyedül alkotó művész képe. A KiBu-ban fúzió volt. Mindenki értett valamihez és mindenki nagyon jó volt valamiben.
Hárman összeállva hatszor olyan jót csináltunk, mint egyedül tehettük volna. Talán emiatt is volt egy vágyam arra, hogy a Binaura és XORXOR – utóbbi 2013-ban alakult azzal a céllal, hogy új vizuális és technológiai lehetőségeket vigyen be a kulturális színtérbe – csapatát összehozzuk. Dolgoztunk is együtt, ami egy nagyon jó időszak volt, de aztán mindenki ment tovább a maga csapatával. Sokáig meg is maradt – remélem visszajön – hogy minden hónap utolsó péntekén csináltunk magunknak egy prezentációt, hogy kivel, mi történt, mivel kísérletezik. „Show and tell”-nek hívtuk, egy szabály volt, aki jön, mutat is valamit, amin éppen dolgozik, vagy nagyon inspiráló. Vendégeket is hozhattunk, de nekik is hozniuk, mutatniuk kellett valamit. Akkor jöttek például oda Minkó Mihályék is.
Az elektronikáról, a mérnöki gondolkodásról rengeteget tanultam itt. Somlai-Fischer Szabolcs fantasztikus mentor volt és ő is hasonló módon pályaelhagyó. Nagyon sok olyan építésszel találkoztam, akiknek köze nincs az építészethez, de elképesztő gondolkodással rendelkeznek és nagyon erős dolgokat hoznak létre. A KiBu-ban kezdtem el a openFrameworks C ++-os környezetet használni, amit a mai napig használok. A Javascript ma is alap, a kereskedelmi munkánkhoz Unity Engine-t használok a stabilitása miatt.
Video-tervező művészként végeztél. Hogyan változtak a titulusaid?
Ez a legnehezebb nekem és a családomnak is, amikor megkérdezik tőlünk, hogy mit csinálok. Sok mindennel próbálkoztam. Voltam kreatív technológus, interakció-tervező, médiaművész. A szoftver egy olyan eszköz, amivel bárhova be lehet csatlakozni. Pszichológiával és játékelmélettel nagyon jó játékokat és addiktív dolgokat lehet csinálni. Attól függően, hogy milyen területtel kapcsolódik össze változik a titulusom.
Számomra az utóbbi, az összekapcsolódás a lényeg. Az életemben azért megmaradt egy rész, amikor önállóan alkotok. Ez amúgy nagy szabadság, ez a hobbim. Építettem egy rajzoló gépet (plotter), amivel generált grafikákat készítek. Ehhez nagyon sok szoftvert, algoritmust fejlesztettem. Ezekre, mint virtuális szerszámokra tekintek. Egy bizonyos célból jöttek létre, de a használat alatt alakulnak, fejlődnek. Folyamatos párbeszédben állok a szoftvereimmel, ami nem csak egy irányú, sokszor a hiba vezet el egy-egy újabb, még nem kitaposott ösvényhez. Nagyon izgalmas számomra, hogy a teljesen elvont, absztrakt matematikai képlet a végén valós papíron, valós festékkel nyomot hagy, az izgága generatív vonalak itt meg tudnak állapodni.
Milyen területekhez tudtál kapcsolódni az elmúlt évtizedekben?
Az egyik a színház, ami izgalmas az élősége miatt. A BMC-vel volt egy nagyon jó projektünk, ahol vizualizációt csináltunk egy koncerthez, ami a magyar kortárs és kísérleti zenét vitte el a nagy világba animációkkal és élő vetítésekkel.
A Tünet Együttessel is készítettem egy összművészeti darabot Az éjszaka csodái címmel. 2021-ben részt vettem egy nagyszabású interaktív színházi darab elkészítésében, Heroes of the Future címmel. Ez a Hungexpo-n volt látható a Planet fenntarthatósági kiállításon.
A másik nagy terület az edukáció, gamifikáció. A múzeumoknál a fő feladatunk, hogy valahogy megfogjuk azt a szerteágazó figyelmet, ami manapság az emberek fejében van. Megpróbáljuk a látogatót megragadni, mert csak így jöhet létre a tudásátadás. Erre talán egy jó példa a Színtükör, vagy a Luther öröksége. Izgalmas kihívás, hogy hogyan tudunk a tartalomhoz megfelelő formát találni. Ezek soha nem öncélúak, mert mindig nagyon egyértelműen valami célt kell kiszolgálni a technológia, az interakció, a játék nyelvén. Petőfitől a Szehotepib fáraó sztéléjéig mindenféle területtel találkoztam az alkalmazott munkák révén.
2010-ben lehetőséget kaptunk, hogy részt vegyünk a Shanghai-i Magyar Pavilon kinetikus installációjának létrehozásában. A teret, ahol a „nagy gömböc” is helyet kapott egy élő, lélegző lénnyé alakítottuk. Az algoritmus lekövette egy nap ciklusát, reggel álmosan, kicsit lassabban, délre intenzívebben mozgott. Saját érzelmi állapotai között pulzálva várta, fogadta be a látogatókat.
2019-ben készítettem a Frankfurti könyvvásár Magyar pavilonjához interaktív animációt és generatív grafikákat. Moholy ihletésű vizuális világban lehetett egy nagy érintőképernyőn magyar írók különböző írásait böngészni.
Milyen projekteket csináltál az alkalmazott területre? Jellemző, hogy ügynökségek is keresnek megbízással?
Igen, interaktív kirakatot csináltam például 2011-ben a DDB megrendelésére, ahol Twitter-en lehetett újévi jókívánságokat küldeni. Ezek, mint bogarak jelentek meg és repkedtek a vetített látványban és ha valaki elkapta valamelyiket, akkor kinyíltak az üzenetek. Ez egy saját brand építő projektje volt az ügynökségnek. Ugyan ezzel a csapattal készítettük el az „Égi galéria” elnevezésű kampányt, ahol egy automata drón segítségével tudtad a fényképeidet Budapest egére nyomtatni.
Amikor bezárt 2008-ban a Városligeti Műjégpálya, az egész átköltözött, talán a Hugexpóra, amit az emberek nem igazán szerettek. Egy ügynökség kitalálta, hogy valami aktivitást kellene létrehozni. Végül lézerrel a jégre vetíttettünk ábrákat, amiket le kellett követni korcsolyával. Kamerákkal érzékeltük, hogy mennyire pontos a mozgás, ami kirajzolódott egy nagy vetítésen is, miközben fotók készültek és sorsolás is volt, amivel feldobtuk a furcsa beton kockába került korcsolyázási élményt.
A Zene Házában jelenleg van egy autonóm Binaurás installációnk, márciustól pedig a kísérleti vizuális hangszereinket fogjuk bemutatni különböző módszertanok mentén. Ezekben a zene, az interfész, az interakció, a generatív grafika és játék fúzionálnak.
Minkó Mihályt említetted korábban. Ő viszi most a MOME-n a Kreatív kód kurzust, amit Ágostonnal közösen alapítottatok. Tanítasz jelenleg az egyetemen?
Jelenleg nem tanítok. A Kreatív kód kurzuson már csak óraadó tanárok vagyunk Ágostonnal.
A mesterséges intelligencia (MI) mi módon épül be a műveitekbe?
Nem direkt módon, de persze folyamatosan alkalmazzunk az MI-t, régóta nagyon foglalkoztat a „gépi látás” ez a terület fejlődik talán a legaktívabban az önvezető autók miatt és a megfigyelő rendszerek miatt. Ezt arra használom, hogy az installációinkat még reszponzívabbá, még befogadóbbá tegyük. Ha a veled szemben álló felület nem passzív, könnyebben bevonódsz, akaratlanul is érzelmileg kezdesz hozzá viszonyulni, és én ezeket a pontokat keresem.
Az MI egy őrületesen fejlődő technológia, ami hamarosan paradigma váltáshoz vezeti a számítástechnikát. Az életünk minden területére kihat majd, ezért érdemes ezzel foglalkozni. Fantasztikus statisztikai gépekről van szó, amelyek azt az illúziót keltik, hogy intelligensek. Ez rengeteg kérdést felvet. Például azt, hogy mi magunkat hogyan szemléljük? Lehet úgyis tekinteni az emberre, hogy egy elképesztő csoda az elméjével a tudatával? De ahogy látjuk ezeket a gépeket fejlődni, azaz önképünkkel kapcsolatban is felvet rengeteg kérdést.
A fő kérdés, hogy amit mi nagyon emberinek gondolunk, a kontempláció, a magasabb intelligenciához való csatlakozás, a spiritualitásban vajon a gépek hol helyezkednek el? Vajon átveheti-e a szerepünket ezekben a nagyon emberinek tartott területeken is? Ezt jártuk körül a Nao Bot Guru című munkánkban, ahol egy kifordított, lehetséges jövőképet valósítottunk meg. Itt egy robot guruval tudtál beszélgetni, aki bölcs tanácsokat adott. A mondatokat egy MI-rendszer szintetizálta sok ezer elolvasott spirituális szöveg alapján.
Ez egyszerre hátborzongató és nagyon távoli, közben pedig nagyon is elgondolkodtató, hogy ha egy ilyen MI tanácsot ad neked, és te annak alapján holnap más döntést hozol, az életutad megváltozik. Igenis van létjogosultsága ennek a technológiának.
Engem a felvetések megválaszolása érdekel, hogy vajon ez mit jelent, mit jelent nekünk, mit jelent az ember önmagáról alkotott képének.
Comments are closed.