„Őrülten ment előre a technika, amit nagyon lehetett élvezni.”

Seres Szilvia beszélgetése Várnagy Tibor képzőművésszel, a Liget Galéria alapító vezetőjével.

Mire emlékszel a számítógépes kezdetekből?

A 80-as években rajta voltunk a COCOM-listán, aminek a következményeként nálunk a Béketáborban” nem volt számítógép. Viszont leveleztünk külföldiekkel úgy, hogy mi kézzel vagy írógéppel írtunk, miközben tőlük számítógéppel írt és kiprintelt válaszleveleket kaptunk.

Aztán 1990-ben láttam számítógépet, printert a saját szememmel amikor New Yorkban, a Franklin Furnace-ben rendezett Láthatatlan történet: Szamizdatok Magyarországról és máshonnan című kiállítás katalógusát készítettük John P. Jacobbal. Neki volt akkor már egy DOS operációs rendszerű számítógépe, amin szövegeket lehetett szerkeszteni. Legalábbis azon hasábszélességben ki tudtuk nyomtatni a szövegeket, amiket aztán ollóval körbevágtunk, a helyükre ragasztottunk, majd egy bérelt fénymásológéppel illesztettünk össze a képanyaggal. Végül az egész katalógusnak eléggé szamizdat jellege lett ezzel a félig profi, félig buhera technikával. De nekünk pont erre volt szükségünk! Beletettük egy papírzacskóba, aminek kettős értelme volt. Mikor mi Magyarországon szamizdatot olvastunk akkor bekötöttük újságpapírba, hogy ne lehessen látni a borítóját, hogy lehessen villamoson, buszon is olvasni. Amerikában pedig az volt a rendszabály, hogy nem lehet inni az utcán, s ezért teszik papírzacskóba az alkoholt.

Várnagy Tibor

Mikor lett először számítógéped?

1991-ben Eperjesi Ágival elég gyorsan megvettük az első számítógépünket. Ági akkor a Nappali háznak volt a képzőművészeti rovatvezetője, s ő csinálta a lap tördelését is. Teltek a hónapok, az évek, és fokozatosan egyre több mindent lehetett megcsinálni számítógéppel, úgyhogy a kiprintelt szöveghasábok, képek ragasztgatása lassan elmaradt, mert jöttek olyan programok, amelyekkel tökéletesen lehetett képeket tartalmazó szövegeket szerkeszteni.

Az Epigon újság már számítógépes tervezéssel készült?

1993 elején Monika Wucher és Christoph Rauch kezdeményezték a hamburgi Epigon kiállítást. Egy kis újság-szerűséggel szerettük volna előkészíteni a projektet, aminek a lényege az volt, hogy a kiállítóknak publikálnia kellett benne azt, amit szeretne bemutatni, hogy azt a többi potenciális kiállító is megismerhesse és reagálhasson rá.

Az első szám egy általános felhívás és leírás volt az első Epigon kiállításról, illetve a másodikon történő részvétel „szabályairól”. És akkor a második számtól hoztuk le a művészek hozzánk küldött javaslatait – hogy tulajdonképpen melyikük mit állítana ki – miközben mi parafrazeáltuk a korabeli kulturális hetilapokat, szakfolyóiratokat (Új Művészet, Nappali ház, Balkon, Magyar Narancs, Tallózó).

Ezek is még úgy készültek, hogy a képeket el kellett vinnünk egy szerkesztőségbe, ahol már képesek voltak fotókat bedigitalizálni és raszterezni. Már teljesen számítógépen terveztük, fénymásolóval a printeket sokszorosítottuk. Ezeket a többnyire 20 oldalas, A5 formátumú füzetkéket küldtük el postán annak a száz művésznek, akik közül kikerült az a 48 alkotó, akik részt vettek a kiállításon. Vagyis e korai korszakban folyamatos telefonálással, rohangálással, szívesség kérésekkel,  fénymásolással, ragasztással járt a számítógépes szerkesztés. Majd az újabb programok megjelenése mindig a tanulással kezdődött, ami gyakorlatilag ugyancsak telefonálgatásokkal járt. Ki ismeri azt a programot, mit hogyan kell benne csinálni? Mindig kérdezni kellett a guruktól. A 90-es évek közepére jutottunk el oda, hogy a Quarkkal már teljes kiadványokat lehetett szerkeszteni.

1995-ben költöztünk szét Ágival és akkor a második Liget Almanachot (Liget Galéria 1990-1995, 1996) és a Tandori katalógust (Tandori: A vízre írt név, 1996) már én csináltam a Pesti Piacban. Ott tudtunk képeket bedigitalizálni, retusálni, hasábokba befolyatni szövegeket, amiket aztán floppy lemezeken haza hozhattam, hogy itthon még vacakolni tudjak a részletekkel.

Kiadványokon kívül készült más is a Liget Galériában?

A 80-as években plakátjaink voltak. Ez az új hullámmal jött és nagyon felfutott a 80-as években. Ez volt az A3-as plakátok kultúrája. Minden zenekarnak volt tervezője, arculata, meg persze nyomdász ismerőse. A mi tervezőnk Halas István, a nyomdászunk Halász Iván volt. De akkor még letraszettel dolgoztunk. Természetesen a Liget is nyomult: éjszaka ragasztottuk ki a plakátokat – mert ez nem volt teljesen legális (bár azt hiszem az építkezési palánkokra nem volt tilos ragasztani) –, de reggelre a tízből kilenc plakát át volt ragasztva, mert akkor már elég sok koncert, kiállítás zajlott város-szerte. A MaHír (Magyar Hirdető) oszlopaira, tábláira, és a házak falaira ilyeneket természetesen tilos volt ragasztani – de mivel egy csomó minden történt, beindult a csata, hogy ki tud magasabbra mászni, ahol nehezebb leragasztani, illetve talál olyan újabb helyeket, amelyek jól láthatóak, de nem büntetnek meg érte, ha oda plakátot ragasztunk.

Meddig tartott a plakát korszak?

A 90-es években váltottunk képeslap formátumú meghívókra, s ezek nyomdai előkészítését már egyre inkább képesekké váltunk mi magunk megcsinálni otthon, a saját számítógépeinken. Egy idő után nem volt megfizethetetlenül drága egy-egy szkenner, nőtt az otthoni gépeink memóriája, teljesítménye, egyre könnyebben tudtunk, előbb fekete-fehér vonalas, majd fénykép minőségű képekkel dolgozni. Mi 2010-ig nyomtattunk meghívókat, s akkor álltunk át a tisztán digitális hirdetésre.

Liget 30, Független re-akciók, Olof Palme Ház, 2013

Internetet mikortól használtál?

A 90-es évek valamelyik utolsó éve lehetett. A C3-tól kaptunk e-mail címet és tárhelyet. Akkor még betárcsázós internet volt és az én gépem – ahogy a többi hozzám hasonló nem professzionális felhasználóé is – nagyon lassú volt. E-mailezésre volt alkalmas, de olyasféle internethasználatra, mint ami manapság számunkra teljesen magától értertődő, még nem. Akkoriban volt az, hogy az asztali gépeink folyton lefagytak, s újra kellett őket indítani, akár napi szinten 3x, 4x is, ami ma már szinte teljesen elképzelhetetlen. 2000 előtt csak annyi történt, hogyha jöttek külföldiek és fel akartak tenni valamit a netre, akkor használni tudták a C3 által számunkra biztosított tárhelyet. De ekkor még nagyon kevesen interneteztek. Gondolj csak bele, az index.hu 1999-ben indul, s a korabeli 20 ezres közönségük 2000 tavaszán is még csak 70 ezer olvasó. Ami a nyomtatott újságok előfizetőihez képest természetesen nagyon is figyelemre méltó eredmény, viszont, ha úgy vesszük, hogy akkoriban nagyságrendileg ennyi internetfelhasználó volt az országban, akkor máris láthatjuk, hogy ez még csak e technológia elterjedésének a legeleje.

Mikor indult a Liget honlapja?

2001-ben kezdtem el összerakni. A számítógépemben benne voltak a kiállítási listák, meg mindenféle szövegek (megnyitók, levelek, recenziók, interjúk stb.), és én először szándékosan csak szövegeket tettem fel. Nem akartam hogy úgy kerüljenek fel az oldalainkra képek, hogy nincs meg a kontextusuk, vagy hogy a képek, képsorok kezdjék el dominálni az oldalainkat, annál kevésbé, mert az elején ezek sokkal nehezebben voltak beolvashatóak, mint a szövegek. Néha percekig várni kellett, mire egy-egy kép megjelent a képernyőn, miközben a kisebb teljesítményű gépeken meg se jelent

A művészek mennyire használták ki az új médium adta lehetőséget?

Kurátorként a 90-es években küzdöttünk azzal, hogy a kortárs magyar művészek egyrészt nem szeretnek címet adni a műveiknek, másrészt nem szeretnek, és – tisztelet a kivételnek – nem is tudnak beszélni a saját munkáikról. Ha most karikírozni szeretném, a mi művészeink úgy álltak hozzá, hogy az ő dolguk az, hogy műveket hozzanak létre, nem az, hogy beszéljenek róluk. Beszéljenek a műveikről a kritikusok, meg a művészettörténészek. Elvégre ez, az ő dolguk! Velük szemben a külföldi művészeknél meg azt láttuk, mintha őket az akadémiákon már arra is fölkészítették volna, hogy miként tudják „eladni magukat, és a munkáikat”. Hogy hogyan kell összeállítani egy portfóliót, s röviden bemutatni – akár szóban, akár írásban – a saját szakmai pályafutásukat, a munkáikat.Úgyhogy Bencsik Barbabással és Tatai Zsókával el is határoztuk, hogy létrehozzuk a Gallery by Slide-ot, ami arról szólt, hogy egy-egy estén 4-5 művész levetít 20-30 diát, ahol természetesen muszáj elmondaniuk, hogy melyiken mit látunk, s ezek miként kapcsolódnak egymáshoz. Azt hiszem 2-3 éven át csináltuk, majd ehhez képest adott új lendületet mindennek az internet, ahol – egy idő után – minden valamire való művésznek illett honlapot, majd blogot csinálnia, és egy folyamatos és személyes kommunikációba bocsátkoznia a saját közönségével.

A honlap az egy csoda volt. Ami természetesen számunkra is egy újabb lehetőséget biztosított arra, hogy tovább „gyötörjük” a művészeinket, hogy írjanak, beszéljenek, nyilatkozzanak a műveikről, s ne arra várjanak, hogy hátha azokról majd a szakemberek írni fognak! Mert egy-egy kiállításról vagy írnak, vagy nem. De könnyebben tudnak írni, ha maga a művész mond valamit. Ugyanis arra már lehet reagálni, vagy legalábbis abból könnyebb kiindulni.

A honlap előtt hogyan adtatok hírt a Liget eseményeiről?

Ameddig nem volt a Liget Galériának honlapja, addig mindig az az egy kiállítás jelentette a munkánkat, ami épp látható volt a kiállítóterünkben, és nem volt múltunk. Pontosabban csak szétszórva a szaklapokban, akik a korábbi másfél évtizedben írtak egy-egy kiállításunkról. Onnantól kezdve, hogy létrejött a galéria honlapja – amit visszafele is építettünk, archívumszerűen – onnantól kezdve viszont az egész történetünk átláthatóvá, és bárki számára elérhetővé vált. Angel Judit és a férje, Bartha Sanyi  mesélte, hogy ők Aradon éltek és Debrecenbe jártak Balkont venni. Ide öt-hat szám érkezett és sokszor elkapkodták őket mire odaértek. Ezen a honlapok nagyon sokat segítettek, mert onnantól kezdve nem csak azok követhették a kiállításainkat, akik Budapesten élnek. Ehhez jött utóbb a YouTube, ahova először csak nagyon pici – rövid és kis felbontású – videókat lehetett feltenni az alacsony sávszélesség miatt.

Ujj Zsuzsi és Adele Einsenstein a Liget Galériában

Mikortól lett YouTube csatornája a Ligetnek?

2009 elejétől kezdtem el szisztematikusan minden kiállításunkról videókat feltölteni. S aztán a 80-as, 90-es évekből fennmaradt mozgóképes dokumentációkat is. Amiket természetesen újra kellett szerkeszteni, mert azok még a szó szoros értelmében vett – mondjuk úgy –, gyakran nagyon hosszú, nyers dokumentációs anyagok voltak. A 80-as 90-es években olykor a Balázs Béla Stúdióban meg lehetett vágni némelyiküket. Nekünk szerencsénk volt, mert  Ujj Zsuzsi ott dolgozott. S mikor volt ideje, akkor be lehetett menni hozzá. Az Epigon anyagot így tudtuk fél órás anyaggá összevágni a számos, helyszínen rögzített felvételből. Egy olyan rövid verziót raktunk össze, ami bemutathatta a hamburgi kiállítást, megnyitót a pesti közönségnek. Amikor a katalógus elkészült, akkor egyszer vetítettük annak bemutatóján, de onnantól kezdve ez nem volt többé elérhető, hacsak nem keresett fel valaki, hogy mutassam meg neki.

Archívátorként összerakod a történeteket és ehhez az internet egy új, online platformot hozott.

A 2000-es évek elején mikor elkezdtük csinálni a honlapot, akkor Zsombor segített, a középső fiúnk. Ezek még statikus html oldalak voltak. Az elején képekben is nagyon kicsiket lehetett csak feltenni. Aztán jöttek a videók, amik idővel szintén egyre nagyobbak, hosszabbak és jobb minőségűek lehettek. 2009 áprilisa óta az a rendszerünk, hogy rendezés közben készítünk egy-egy olyan videó előzetest, ahol már látszik valami a kiállításból és ahol maga a művész beszél a kiállításról. Illetve a megnyitót követő 24 órán belül fölkerül a YouTube-ra a megnyitóról készített videó, ahol rendszerint egy-egy szakember mondja el gondolatait az adott művekről, és a művészről. Mindezt nálam a fotó blogozás előzte meg, és készítette elő, ami egy kínai utazással kezdődött.

Mikor voltál Kínában?

2005-ben egy fotó fesztiválon, és emiatt váltottam át digitális fényképezőgépre. Addig analóg géppel csináltam a Liget Galéria dokumentációját, amit aztán be kellett scannelni. Akkor egy jó döntésnek látszódott, hogy egy kis gépet visz az ember és memória kártyát, ami anno 5 megapixeles volt. Őrülten ment előre a technika, amit nagyon lehetett élvezni. Kínában a mellettünk lévő kiállítótérben japán kollegák dolgoztak. A kurátor, Suganuma Hiroshi, olyan fiatal művésznőket hozott, akik akkor végeztek a web fotográfia szakon. Láttam a fényképeiket, de az igazi flash akkor ért, mikor hazaértem és megláttam a blogjaikat, és azokon azt, hogy ők – Atsuko Naganuma, és Motoki Miyuki, 27 körüli fiatal művész kollégák – milyen képsorokat posztoltak a Pekingben, a Pingyao-ban együtt töltött napjainkról

Mi volt a meglepő a képeikben a tieidhez képest?

Ugyanott, ugyanakkor készítették ők is a fotóikat, mint én, de ők nagyon másféle felfogásban, mint én, aki természetesen a digitális gépet is úgy kezdtem használni, mintha analóg lenne. Leegyszerűsítve – mondjuk úgy – ők eleve rövid képsorokban gondolkodtak (blogban, naplóban), miközben én egy-egy képben. S itthon rápillantva az ő blogjaikra, azonnal beleszerettem az egészbe, ahol már azt is láttam, hogy mi történt velük miután hazaértek: Atsuko például levágatta  a haját. Motoki a nagyszüleihez utazott haza és a blogja onnantól a nagyszülei életének mindennapjait mutatta be, a házukat, a konyhájukat, a kis családi gazdaságukat.

Napról-napra, hétről-hétre lehetett követni az életüket, szép lassan kiderült, hogy teheneket tartanak, vagy hogy miket főznek, míg egyszer csak azt láttam, hogy meghalt a nagypapa. Az a nagypapa, aki néhány héttel korábban még nagy szeretettel maszírozta az unokája talpát, aki délutánonként kicsit szundított egyet. S aztán jöttek a rokonok sötét ruhában. Közös virrasztás, majd a temetés. Elképesztő volt ezt 8000 km távolságból ilyen napi szinten nyomonkövetni, és látni. Különösen, mert Japánról, a japán kultúráról nekünk többnyire csak szórványos film-, és olvasmányélményeink vannak. S aztán az – s immár szakmai szempontból –, hogy ezek az addig csak a Motoki blogján látható képek hogyan jelennek meg egy kiállítótérben, tehát a kiprintelt képek, képsorok a falakon. Norio Kobayashinak, a tanáruknak is van egy blogja, aminek Digitális konyha a címe, mert ő azt fotózta naplószerűen, ahogy otthon a felesége főzött.

Motoki Miyuki fotóblogja

Mennyire voltak jellemzőek a tematikus blogok?

Eléggé, mert a napló egyáltalán nem azt jelenti, hogy minden blogger mindig mindent fotóz, hanem az esetek túlnyomó többségében, mindenkinek léteznek kitüntetett érdeklődési területei, vagy témái. Atsuko páldul a városi tömegközlekedési eszközökön megtett utazásait naplózta. Vagy egy másik sorozata a hétvégi kirándulásait, mivel ő nagy természetjáró. S Kobayashinak is – Atsuko és Motoki mesterének – a konyhás képei mellett volt egy oldala a blogján, ahol a növendékeit, a campus életét, s a tanítványaival rendezett kiállításokat fényképezte.

Te mikor indítottad el a blogodat?

2005 végétől a Liget honlapjának leágazásaként kezdtem el kísérletezni a fotóbloggal.
De mivel ez nehézkesnek bizonyult, 2006 tavaszán regisztráltam a photoblog.com-ra, s ott folytattam, egészen 2009 tavaszáig. Akkor letöröltem onnan mindent, mert annyira méltatlannak tartottam, ahogy ők lereagálták a 2008-as pénzügyi válságot. Ugyanis 2009 elejétől fizetőssé tették az addig ingyenes szolgáltatásaikat. Írtam nekik, hogy ez nem korrekt, hiszen mi szolgáltattuk a tartalmat, generáltuk a nézettséget, melynek révén ők egyáltalán hirdetési bevételekhez juthattak. A válság következtében nyilván visszaestek a reklámbevételeik, és egy blogfelület fenntartása, működtetése evidensen ugyancsak pénzbe kerül, de erre a válsághelyzetre egész biztosan disztingváltabban is lehetett volna reagálni. Minthogy válaszra se méltattattak, töröltem a fiókomat, illetve átmentem a Flickers-re.

Mi volt a különbség a két felület között?

Mindkét fotómegosztó felület bizonyos értelemben olyan funkciókat is felvett, mint a Facebook, tehát azt is nyomon lehetett követni, hogy a többi felhasználó miket tesz föl, és ismerősnek lehetett jelölni azokat, akiket az ember a képsoraik alapján szimpatikusnak talált. Mert természetesen itt is azt lehetett látni, hogy a különböző felhasználóknak különböző érdeklődési területei alakultak ki. Voltunk néhányan, akik a kortárs kultúrát fényképeztünk, annak eseményeit, koncerteket, és/vagy graffitiket, mások utazásokat, én gyakrabban kiállítási megnyitókat stb. Például volt egy francia pasas, aki főleg punk koncerteket fényképezett, de mikor Kristóf fiúnk Frenák Pali társulatával lépett fel – azt hiszem – Lyon-ban, akkor ő történetesen pont ott volt, és végigfotózta nekünk az előadást.

Londonban meg élt egy férfi, aki Ausztráliából érkezett és eleinte nem volt hol laknia, úgyhogy az utcán élt, s a maga csövezős életét fényképezte. S aztán azt, ahogy többen összeálltak, elfoglaltak egy házat, berendeztek egy lakást. A kamerát, a laptopot, mindent, amin dolgozott, azokat is  kukázta. Így indult a dolog, míg aztán szép lassan, másfél, két év alatt sikerült megkapaszkodnia, állást találni, s konszolidálnia az életét. De volt egy másik ismerős, egy középkorú nő, akinek a barátnője megbetegedett és elköltöztek együtt Tunéziába, hogy – mint egy leszbikus pár – az utolsó közös hónapjaikat, éveiket együtt tölthessék. Látni lehetett, ahogy kibéreltek, berendeztek egy házat, olykor elmentek orvosi felülvizsgálatra, kórházi kontrollra – ami miatt esetenként vissza kellett repülniük Németországba – vagy ahogy a már felnőtt gyermekeik meglátogatták őket.

Próbáltam bevonni magyarokat is. Minyó-Szert Károlyt sikerült, Lábass Endrét. Fiúnk, Kristóf és a táncos haverjai is feljöttek. Majd az FKSE, Vécsei Juli. Szóval volt ennek egy nagyon szép felfutása, csak ezt tönkretette ahogy a photoblog.com tulajdonosai a válságra reagáltak.

1day1photo

A Kínából való visszatérésed után kezdeményeztél ottani művészekkel magyarországi projekteket?

A visszatérés után kezdtem el Elek Judittal és Hangay Enikővel a 1day1photo projektet, amiben Lei Benben is résztvett. 2006-ban mindhárman 27/28 éves pályájuk elején álló művésznők voltak: Judit Pesten, Enikő Brooklynban, Lei Pekingben élt és dolgozott. És én javasoltam nekik, hogy kezdjenek el együtt, egy közös felületen blogolni. Ebből lett a 1day1photo blog.

Elek Judit és Lei Benben

Mondanom se kell, Lei egy sokkal zártabb kommunikációs közegben dolgozott, mint Judit és Enikő. Míg ők, vagy a japán kollégák szabadon dolgozhattak nemzetközi képmegosztó felületen éppúgy, mint ahogy saját maguk által kialakított/felépített képblogokon, addig Kínában államilag kontrollált blog felületek voltak csupán. Lei műveit én a pingyaoi fotófesztiválon láttam. Ez egy marha nagy fotófesztivál volt, de ennek csak egy kisebb része foglalkozott művészeti dolgokkal. Ezzel együtt sok mindent lehetett látni a kortárs kínai szcénából, mert a fesztiválon bemutatkozott több kínai művészeti egyetem, de éppúgy bemutatkozhattak autodidakta művészek is. Lei Benben az interneten keresztül szervezte meg azt a kis csoportos kamarakiállítást, ahol a saját műveit is bemutatta.

Nekem ott akkor az tűnt fel, hogy milyen kevés a kínai szcénában a nőművész, s egyáltalán a női alkotó. Aztán az, hogy az autodidakta fiatalok művei mennyivel izgalmasabbak, eredetibbek, mint az akadémiák átlaga. Végül pedig, hogy a kínai szcénának mennyire nincsenek nemzetközi kapcsolatai. Például a 798-ban Pekingben végignéztünk egy csomó kiállítást, és sehol se találkoztunk külföldi művészek munkáival. Azt kezdte érzékelni az ember, hogy létezik egy kínai export művészet – nagyon hasonlóan ahhoz ahogy nálunk a 80-as években Hegyi Lóránd és Néray Katalin összerakta az új festészet csapatot – amibe az akadémiát végzett, és nagyon profi, de ugyanakkor neutrális kortárs kínai művészet tartozik bele. Nagyjából őket láthattuk az európai kiállítótermekben, így 2003 nyarán a pesti LuMuban is. Emellett azonban létezik ott egy a változásokra, a társadalmi helyzetre érzékenyebb, azokra kritikusabban reagáló autodidakta fiatalokból álló rétege is a kínai szcénának, akiknek a munkáit csakis ott lehet látni, s természetesen ott is csak a marginálisabb helyeken. Ami számunkra nagyon ismerős volt, mert a 80-as években nálunk is ilyesféle volt a művészeti élet.

Lei Benben és Elek Judit

Mennyire jelentett neki ez az utazás fontos tapasztalatot?

Számára szerintem ez egy nagyon fontos tapasztalat lehetett, mert ő a mi szcénánkra sok szempontból úgy tekinthetett, mint ahogy mi a 80-as években mondjuk az osztrák kollégáink világára. Amivel természetesen semmi olyasmit nem szeretnék állítani, hogy mi most ott tartunk, mint akkor Ausztria. Szóval erőteljesen hangsúlyoznám, hogy egy fiatal autodidakta kínai művész szempontjából, meg abban a pillanatban. Végig is blogoltam Lei Pesten töltött napjait, ami eredetileg a photoblog.com-on volt követhető. Miután azt megszüntettem, ezt az anyagot átettem egy Google mappába.

Hangay Enikő, Lei Benben, Elek Judit

A 80-as években nálunk is különböző színű útlevelek voltak, de tán csak három -féle (piros, kék, meg szolgálati). Kínában pedig most is ennek a többszöröse. A legegyszerűbb útlevéllel csak Mongóliáig juthatsz, de ha például elvégzed a képzőművészeti egyetemet akkor a diplomád mellé kaphatsz egy világútlevelet is. Nem mesélték el a kollégák részletesen, de az utóbbi magyarázata alighanem az, hogy a kínai úgynevezett írástudó-, vagy udavari pikturának ma is olyan nagy a respektje, hogyha elvégzed az akadémiát, akkor bárhova utazhatsz. Az autodidakták hátrányban vannak, főleg ha valaki nő. 2008-ban sikerült Lei Benbent elhívnunk Pestre és a Na mi van? keretében kiállításon is bemutatnunk a 1day1photo projektet.

A magyarországi művészeti oktatásba mennyire láttál bele?

Az évek során hívtak néhányszor – főleg az Intermédia Tanszékre – egy-egy óra keretében beszélni a Ligetről, vagy egyik-másik projektünkről. De voltam Pécsen is, más egyetemeken, a Tanítóképző Főiskolán, ahol egyszer korábban néhány hónapon át helyettesíthettem Gerber Palit. Azt megelőzően, még a 90-es években opponense voltam néhány végzős diáknak az Iparon (későbbi MOME). A galériába is gyakran jöttek az ELTE, vagy a Képző különféle tanszékeinek tanárai órát tartani egy-egy kiállításunk kapcsán. 2013-ban a Képző Művészetelmélet szakos hallgatói rendezték meg a Liget 30-at, ami az alapításunk 30 évfordulója alkalmából mutatott be egy áttekintést eddigi munkánkról.

Liget 30, Független re-akciók, Olof Palme Ház, 2013

Ezzel együtt azt nem merném állítani, hogy számottevő betekintésem lenne a művészeti képzésbe. Ugyanakkor a Liget Galériában talán még az intermédiások, vagy a volt intermédiások közül állítottak ki a legtöbben, mert többnyire az ő érdeklődési területeik állnak a legközelebb a mi profilunkhoz. Persze ez nem kizárólagosság, inkább csak statisztika. Viszont kifejezetten a fotóról beszélni, inkább a fotós magániskolák hívtak, a Szellemképtől, a Kontakt Fotóstúdión át, Stalter Gyuriék műhelyéig, illetve a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójába. 2011/2012-ben volt az Átlátás című kiállítás-sorozat, ami több galériában mutatta be a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója egy-egy tagjának munkáit. Oltai Kata szervezte az egészet, ami úgy kezdődött, hogy összehívtak bennünket, az erre a projektre vállalkozó galériásokat és kurátorokat. Én Somos Ritával kerültem párba – nálunk ő volt a kurátor, s én a galériás – és mi az Ív & Candie párost választottuk.

Mit láttatok a portfoliókból?

Azt lehetett látni – végignéztük a FFS összes tagjának portfolióját – hogy az FFS korabeli tagságában alig-alig akadtak művészek, akik művészeti platformként használták volna a fotóblogot. Persze én nem mondom, 2011 már a fotóblog korszak leszálló ága volt, de a porfóliók anyagai is több évre visszamenően mutatták az alkotóik munkáit. Amivel csak azt szeretném mondani, hogy nálunk a fiatal fotóművészek derékhada – akik jórészt a MOME fotó szakáról érkeznek, ahol professzionális fotográfusoknak képzik őket (megtanítják nekik, hogy bármely magazinba, bármely fotós feladatot miként kell abszolút profin megcsinálni: divatfotót, reklám-, és műtárgyfotót, fotó riportot) – és ők mindent tudnak a fotóról, csak épp – és szemben azzal, hogy Japánban 2005-ben már végzős web fotográfus szakos hallgatók kaptak diplomát -, nálunk a fotóblog, mint olyan mindig is perifériális témája maradt úgy az oktatásnak, mint a fotóművészeti szcénának.

A HVG 2005-től hirdette meg a maga Goldenblog című blog-versenyét, ami évről-évre több kategóriában díjazta a különböző webes naplókat, amit a HVG abszolút jókor, tulajdonképpen még a blogkorszak elején, s pont azzal a szándékkal kezdeményezett, hogy ösztönözzék, és támogassák a web2-es kommunikáció elterjedését Magyarországon. Viszont – amennyire láttam – a fotóblogokat értékelő zsűribe csupa olyan szakembert hívtak, akik nagyon értettek a fotóhoz, de semmilyen szinten nem voltak tisztában azzal, hogy a fotóblog, mennyiben változtatta meg a fotóról való gondolkodásunkat. Szóval ők tulajdonképpen az analóg-, vagy a klasszikus fotográfia szempontjából értékelték a pályázó bloggerek munkáit, és ennek megfelelően iszonyúan nem tudták értékelni mindazt, ami valóban újat, és szemléletváltozást hozott a fotóblogok világában a hagyományos fotóhoz képest. Aminek a következménye – értelemszerűen – az lett, hogy a legjobb, leginvenciózusabb hazai fotóbloggerek meg se próbálták megmérettetni magukat a Glodenblogon.

Meddig csináltál fotóblogot?

A fotóblog körülbelül öt éven át volt egy izgalmas műfaj – legalábbis számomra – úgy 2005-2010 között és aztán jött a YouTube 2008-2009-től. Most 2017-et írunk, s mára ez is lecsengeni látszik, de 2008, 2009, 2010 volt az az időszak, mikor a YouTube, és vele együtt a többi webes videó-megosztó felületek (Dailymotion, Vimeo, Viddler stb) elkezdtek felfutni, mert egyre hosszabb, és egyre jobb minőségű mozgóképek megosztását tették lehetővé, illetve az internetfelhasználók is ekkoriban jutnak el arra a technikai szintre, ahol egy átlagos asztali géppel, vagy laptoppal, az adott sávszélesség mellett zökkenőmentesen, szakadozás nélkül lehet mozgóképeket nézegetni. És akkor ez néhány éven át rettentően szexi, meg izgalmas volt, mert egy csomó mindent lehetett látni, amit korábban nem. Hogy mást ne mondjak, a Beatles, vagy a U2 háztetőkön adott meglepetéskoncert videóitól kezdve, a mozgóképes avantgarde olyan alkotóinak műveiig, mint Jean Vigo, Maya Deren, vagy Jonas Mekas. Nem beszélve a kortársakról, mint mondjuk Pipilotti Rist, és aztán azokról az ifjabb alkotókról, akik épp a videómegosztó felületekben rejlő lehetőségeket meglátva kezdtek el dolgozni, mint például Vincent Moon.

Mindennel így van, mindennek van 5-10 éve és utána jön valami más. Persze, a Flickr-re én továbbra is teszek fel képeket. De az instagramra már nem mentem fel, mert – amennyire látom – az az okos telefonokon alapuló álló-, és mozgóképkészítés és kommunikácó.

Online archívumokat építesz, miközben beszámolsz a jelenről feldogozod a múltat. Mit gondolsz, mit hozhat a jövő?

Nézd, az életnek – és az életben mindennek – az a rendje, hogy valami valamikor elkezdődik, fölfut, s aztán hanyatlani kezd, és vége lesz. Van aminek hosszabb, van aminek rövidebb távon, de feltételezhetően maga a galériázás is ilyesmi. Ez tulajdonképpen a 20. század műfaja, és én nagyon nem merném kizárni, hogy ez belátható időn belül elvesztheti azt a jelentőségét, amit eddig jelentett, vagy olyasforma átalakuláson megy át – mondjuk például olyan fokon virtualizálódik –, hogy onnan nézve már rá se lehet majd ismerni az eredetére. Nem merném kizárni, de még az is elképzelhető, hogy sose fog megszűnni, csak épp egy egészen szűk, specialistákból álló közösség érdeklődési területévé szűkül. Ahogy például, ha a képzőművészet történetét nézzük, akkor ott is azt látjuk, hogy voltak technikák, műfajok amelyek egy-egy korszakban nagyon népszerűek voltak, mint például mondjuk a litográfia a 19. század derekán. Vagy az analóg fotó a 20. században. Ma már egyikkel is, másikkal is nagyon kevesen foglalkoznak. Természetesen ők nagyon értenek hozzá, és ápolják a hagyományokat, megőrzik számunkra az ezekhez szükséges technológiai ismereteket. A kiállításosdi is egy ilyen dolog, hogy meddig éri meg elmenni egy kiállítóterembe, és ott a saját szemünkkel nézni meg az eredeti műveket. Meddig éri meg olyan műveket csinálni, amelyek ilyen-olyan anyagokból vannak, tárolási, állagmegőrzési, raktározási, szállítási, és bemutatási problémákat jelentenek, miközben a művészeti gondolataimat pixelek segítségével is kommunikálhatom, a neten keresztül.

És – mint láttuk – egyre több mindent, egyre jobb minőségben lehetséges digitalizálni, ami így még több emberhez juthat el, mint mikor például lefényképeztünk egy-egy műalkotást, és reprodukciókat nyomtattunk róluk. Bizonyos múzeumokat már ma is meg lehet virtuálisan is látogatni. Ma még ez messze nem nyújt, megközelítőleg se olyan élményt, mint mikor valóban belépünk oda. De a technológia iszonyúan fejlődik, szóval én nagyon nem merném kizárni, hogy nem is olyan nagyon sokára nem kell kitennünk a lábunkat otthonról, hogy megnézzük a Tate Modern, vagy a LuMu legújabb kiállításait.

 

A kutatás az NKA támogatásával valósult meg.

Megosztom

Written by:

Comments are closed.