Seres Szilvia beszélgetése Barabási Albert-László hálózatkutatóval.
Mennyire vizuális a gondolkodásod?
Az auditív rögzítésem és a memóriám csapni való, viszont a vizuális gondolkodásom nagyon erős. A mai napig rajzokon, vázlatokon, 3D-s modelleken keresztül gondolkodom. Ahogy az első cikkeinket megírtuk 1999-ben, azonnal próbáltuk vizualizálni is, hogy hogyan néznek ki ezek a hálók. Mikor már meg tehettük, akkor el kezdtünk felvenni dizájnereket a laborba, akiknek nem az a szerepe, hogy széppé tegyék az ábráinkat, hanem, hogy a kutatókkal együtt dolgozva segítsenek tovább építeni mindazt a vizuális szókészletet, amire szükség van ahhoz, hogy ezeket a komplex rendszereket ábrázolni tudjuk.
Hogyan kerül a hálózatkutatás a múzeumba?
A legtöbben mint fizikust és hálózatkutatót ismernek. A munkám nagy részében leginkább szakkcikkeken keresztül kommunikálok, amelyek egyfajta alappillérek. Egy másik pillér, ami sokkal láthatóbb, azok az az ismeretterjesztési munkáim: a könyvek és a tankönyveim, ahol a szakcikkekben leírtakat próbálom lefordítani egy érthetőbb nyelvre a szélesebb nagyközönség számára. Amit eddig nem lehetett látni az a vizualitás. Ez a harmadik pillér a munkánkban, ugyanis látnunk kell a hálókat, a struktúrákat. Az első perctől, hogy hálózatelmélettel foglalkozom annak a része a vizualitás. 1994 decemberében kezdtek el érdekelni a hálózatok, amikor az IBM-nél kölcsönöztem karácsonyra egy könyvet, amiben először találkoztam a hálózati gondolkodással. Ez indította el azt az intellektuális lavinát, ami a mai napig tart nálam.
Amikor a Ludwig Múzeumban látható BarabásiLab: Rejtett mintázatok, A hálózati gondolkodás nyelve című kiállításunkat a kiállítást készítettük elő, akkor végignéztem az összes létező, releváns fájlomat és találtam egy fóliát – amit akkoriban használtunk még – melyen az első hálózat vizualizációm van 1995. január 17-ei dátummal. Ahogy az első cikkeinket megírtuk 1999-ben azonnal próbáltuk vizualizálni is.
A vizualizációk hogyan hatnak vissza a kutatásokra?
Ahhoz, hogy megértsük ezeket a komplex rendszereket, ahhoz látni kell őket, és egy történetet kell elmesélni. A vizualizáció mindig egy mesemondás. Az egészet nem lehet és nem is érdemes ábrázolni, mindig ki kell ragadni a valóság azon részét, ami valamilyen módon segít alátámasztani, vagy megérteni azt a folyamatot, amire kíváncsiak vagyunk. A kiállításon lévő művek mind ezeknek a mesemondásnak a részei, megmutatják, hogy hogyan jutottunk el bizonyos következtetésekig. Amit csinálunk, az egyszerre adat kurálás és intervenció, és végül a vizualizáció.
Mennyire volt egyszerű a választás a Lab projektjeiből?
Nem volt könnyű, mert több ezer munkáról beszélünk. Visszanézve van egy nagyon tiszta evolúciója annak, hogy ahogy jöttek az új feladatok, rákényszerítettek minket arra, hogy innováljunk. Míg az 1995-ös ábrák még rácsszerűek, addig az 1999-es és a 2000-es munkáink már azt az organikus hálót mutatják meg, amit sokkal később tudtunk ábrázolni, ugyanis több év kellett az eszközhöz, ami ezt lehetővé tette. Hét év telt el, hogy a csomópontok méretébe is betudtunk kódolni információt, amitől nagyon megváltozott a háló. Erre a betegség hálókon keresztül kényszerültünk rá. Ez nemcsak az esztétikumhoz fontos, hanem a tartalom közléséhez is. Még négy év kellett ahhoz, hogy nagyon sűrű hálók esetében – amelyek egyenes huzalokkal nem ábrázolhatók – görbüljenek a huzalok és elkerüljék egymást az algoritmusok segítségével. 2018-ban léptünk ki a két dimenzióból a három dimenzióba, és jöttek az adatszobrok, amihez egy külön eszköztárat kellett építenünk, hogy ezek a hálók átvihetőek legyenek a 3D nyomtatás világába.
A Telekom adott adatot a kiállításhoz?
Elindult egy folyamat, amelynek során kaptunk volna adatokat az emberi mozgásokról Budapesten, de amíg ez átfutott jogilag, már nem volt időnk elkészíteni. Így született a New Yorki munka, ahol az adatok a kezünkben voltak, és amiből kiderült, hogy a Covid megjelenése előtt és után hogyan mozognak a lakók a városban. A Telekom a fő támogatója a kiállításnak és a KPMG is segítette többekkel egyetemben.
A 2018-as Művészeti háló elkészítéséhez honnan voltak adataitok?
A művészeti világon belül van egy rejtett hálózat amely lényegében az értéket teremti. Mint gyűjtő és művészet iránt érdeklődő ember mindig is nagyon kíváncsi voltam, hogy ez, hogy is néz ki, de nehéz volt feltérképezni. 2016-ban azonban Magnus Resch – New Yorkban élő művészeti vállalkozó, közgazdász – átadott nekünk egy olyan adatbázist, ami az elmúlt 40 év, félmillió művészének az összes kiállítását összegyűjtötte a világ minden országában, több mint 20.000 intézményben. Ez volt az első adatsor amellyel sikerült feltérképezni a rejtett hálókat, úgy, hogy az intézményeket összekötöttük akkor, ha ugyanazon művészeket állították ki. Ez azért fontos, mert ahhoz, hogy valakinek a munkássága bekerüljön mondjuk a New York-i Museum of Modern Art-ba (MOMA), azt meg kell, hogy előzze jó néhány kiállítás kevésbé ismert helyeken. Ugyanis az, hogy a MOMA kit állít ki, nagyon függ attól, hogy hol volt az illető előzőleg kiállítva. Nagyon sokszor, ha két intézmény ugyanazokat a művészeket állítja ki, akkor az arra utal, hogy az egyik valamilyen módon figyeli a másik tevékenységét, azaz az ízlése elfogadható a másik számra. A hálózattal a világban megtalálható több ezer intézmény között létező, a befolyás és a bizalom jobbára láthatatlan hálózatát tudtuk feltárni, ami nagyon meghatározó a művészek karrierje szempontjából, amit onnan is látunk, hogy a művész pozíciója és mozgása a hálon belül segít bennünket abban, hogy megjósoljuk, hogy mi fog történni vele a karrierje során.
A kiállításra elkészítettétek a magyar művészet hálózatát is.
Lelkes önkéntesekkel három adatbázisra építve próbáltuk a magyar művészek hazai és külföldi kiállításait megnézni. A magyar művészeti hálózati térképen a művészeket összekapcsoltuk, ha gyakran voltak együtt kiállítva, ami nagyon szépen feltárta a különböző generációkat és izmusokat, láthatóvá vált, hogy kiknek van meghatározó szerepük. Készítettünk egy kurátori és egy intézményi hálót is. Azért mutatunk több listát, mert nincs egyetlen kritérium, ami alapján sorba lehet rendezni a művészeket. A listák a művészi élet lecsapódását jelenítik meg az adatokból. Nem egy reflexiót adunk a művész pozíciójára, hanem megmutatjuk, hogy az adatokból mi látható belőle. Lényegében visszatérés ez ahhoz a gondolathoz, amiről sokat írtam a Képlet című könyvben, hogy a teljesítmény fontos, de nem elég, mert az is fontos, hogy a közösség mit lát egy adott művészből. A kiállított művészeti hálók 900 művészre koncentrálódnak, viszont a virtuális valóság verzióban elérhető minden egyes művész a hálózatban, aki valaha megjelent a magyar művészeti életben.
Miért csak élő művészektől gyűjtesz?
Számomra a gyűjtés egy gesztus a magyar művészeti közösség felé. Tíz éve kezdtem el vásárolni műveket, amikor visszaköltöztem Budapestre. Ez egy jó lehetőség volt, hogy kicsit megismerjem Budapestet és a szociális hálójának a különböző rétegeit. Nem azért gyűjtök, mert gyűjteményt akarok létrehozni, hanem azért, hogy lényegében ezen keresztül megismerjem a kortárs művészetet és a kurrens párbeszédet.
Van „kedvenc” vizualizációd?
Azok a fontosak, ahol módszertanilag tudtunk előre lépni. Ezek nincsenek mind kiállítva, de timeline-on bemutatjuk őket a kiállítótérben. A kiállítás számomra egyik fontos része, hogy bemutassuk a sok kísérletezést. Az egyik kedvencem a Hot háló, ami egy rövidesen a Nature Physics-ben megjelenő cikkünkben lesz látható. Kitaláltuk ugyanis azt a koncepciót, hogy hogyan lehet a hőmérsékletét egy hálónak mérni annak függvényében, hogy a huzalok mennyire térnek el az egyenes vonaltól. Itt voltam Budapesten tavaly nyáron, amikor már ezen dolgoztunk. Elküldtem egy rajzot a diákomnak, hogy csináljon egy olyan négyzetrácsot, amelynek a hőmérséklete változik és egyre forróbbá válik középen. Megcsinálta, visszaküldte és majdnem leestem a székről olyan gyönyörű lett. A fizikai hálók és a görbülő huzalok módszertanát azért dolgoztuk ki, hogy az agyról gondolkozzunk, ami szintén egy fizikai háló.
Kutatóként a művészeti világ reprezentációit lényegében beépítettük a tudományos munkánkba. Megjelenési és anyagi formákat tanultunk a művészektől. Óriási lehetőség volt, amikor áttértünk a 3D nyomtatásra, de nem lehet mindent ebben nyomtatni. A kiállításon vannak videók, 3D printek, adatszobrok, virtuális valóság és 2D megoldások. Ezek mind reflektálnak arra a folyamatra, amiben keressük, hogy melyik az az anyag, technológia ami segítségével az adott hálót a legjobban lehet reprezentálni.
Merre a tovább?
A legtermészetesebb tér a hálózat reprezentációra a négy dimenzió. Megcsináltuk, de még munka nem született belőle, van egy készülőben lévő cikk, és egy álmom, hogy egyszer fogunk csinálni egy ilyen munkát, ha lesznek már hozzá eszközök. Egyre aktívabban felvállaljuk azt, hogy a művészeti világról beszéljünk adatok segítségével. Ami a kiállításon látható az csak a kezdet. A kezünkben van az összes amerikai nonprofit művészeti intézménynek az adóbevallása, amin keresztül tudjuk azt, hogy pontosan kitől kaptak pénzt, kinek adtak pénzt, kinek fizettek. Dolgozunk a gender problémán is a művészeti életben, hogy mennyire más a nők trajektóriája, mint a férfi művészeké. Tematikailag egy nagyon erős folyamat van a laborban, ami próbálja kiaknázni azt a hihetetlen mennyiségű adatot, ami mostanában megjelent a művészeti életről. Keressük, hogy melyek azok a folyamatok, amelyek leírják ezt a hálószerű építkezést. Szeretnénk megérteni, hogy a művészeti életben mi az, ami működik, és mi az, ami nem.
Mit gondolsz a jövőnkről?
A Covidnak köszönhetően kiépült egy olyan társadalom, ami nagyon tud online élni, kommunikálni és dolgozni, aminek a következtésben újra bezáródtunk az otthonainkba, kevésbé mozdulunk ki. Ez a folyamat nem fog elmúlni ha a vírusveszély megszűnik, mert ez a tudás és a digitális lehetőség velünk fog maradni. Sokkal kevesebb iroda épületünk lesz és többen fognak otthonról dolgozni. Viszont azért támogattam a laboron belül, hogy hozzuk ki a számítógépből ezeket a hálókat, keressük meg az anyagi megnyilvánulási lehetőségeiket, mert emellett az erősen digitalizált világ mellett szükség van a fizikai térre.
Azt remélem, hogy pont a Covidnak köszönhetően a múzeumi terek még jobban meg fognak erősödni, ugyanis ezek adhatnak egy alternatívát arra a digitális forradalomra, aminek a részei vagyunk, amikor naponta 10-12 órát ülünk a számítógép előtt. A múzeumi terek és a természet megerősödése lehet az alternatíva számunkra.
BarabásiLab: Rejtett mintázatok. A hálózati gondolkodás nyelve
A kiállítás 2021. március 21-ig tekinthető meg a Ludwig Múzeum. A budapesti bemutatót követően a tárlat 2021. március 27-től november 28-ig a Zentrum für Kunst und Medien Karlsruhe-ben (ZKM) lesz látható.
A kutatás az NKA támogatásával készült.
Az interjú rövidebb verziója és A jövő a jelenben – hálózatábrák a Ludwig Múzeumban című kiállítás kritikám a Műértő 2020. november-december-2021. januári számában jelent meg.
Comments are closed.