„Gondolkodni is csak rajzolva szeretek.”

Seres Szilvia beszélgetése Juhász András videóművésszel.

A 90-es években léteztek már vetítős csapatok?

Itthon, amikor kezdtük, ha jól tudom, akkor még nem voltak. Lakival (Laki L. László) úgy találkoztam a Fiatal Művészek Klubjában (FMK), hogy még nem vetített, hanem Laki LU néven DJ-zett 1995-96 környékén.  Mindenkinek volt valamilyen saját irányvonala, amerre elindult. Ebben az időszakban a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába, bőrszakra jártam. Bernáthy Zsiga osztálytársamon keresztül kerültem bele ebbe a közegbe. A papája, Bernáth/y Sándor elindított egy techno party sorozatot Love Barikád néven az FMK-ban. 1995-ben csatlakoztam a frissen megalakult President’s Palace Movie Light csoporthoz. Innentől kezdve Bernáthy Zsiga, Králl Szabolcs, Koós Árpád és jómagam alkottuk a formációt, ami a Love Barikád acid techno partyjaira készített látványt olyan helyeken mint az FMK, a Fáklya Klub vagy a Diáksziget.

Utólag érdekes, hogy mindannyian különböző szakokról érkezve (festő, grafika, játék, bőr), nem szakmai érdeklődés mentén, hanem generációs élményként éltük meg ennek a szubkultúrának a létrejöttét, és sodródtunk bele ebbe a szabad alkotói folyamatba. Ekkoriban már átjártunk számítógépes grafikára a Kisképzőben, ahol Kocsor László segítségével az órák után volt lehetőségünk kísérletezni.  Itt csináltunk 2D-s fázis-animációkat Amiga számítógépen Deluxe Paint-tel.

Hihetetlenül kreatív időszak volt, amit nagyon élveztem. Mindent használtunk. Árpi Super8-as filmmel, vetítővel és hurokvetítővel is kísérletezett: karcolta, rajzolta, festette a filmeket. Monitorról fotóztunk diára. Élő kamerás zártlánc gerjesztéseket csináltunk tükrökkel effektezve. Animációk készültek ZX Spectrumon, Amigán és Dos alatt PC-n. Illetve nekem volt egy videókazetta gyártó ismeretségem a kosárcsapatból, ahol edzettem. Gyártattunk magunknak 5-10 perces VHS kazettákat, amelyekre loopolva írtuk ki az animációkat. Voltak VHS lejátszóink, de keverő és projektor mindig csak a helyszínen volt elérhető, és persze mindenki diázott is. Volt, hogy kézzel takargattuk a diákat ritmusra, igazi jam volt az egész.

Meddig létezett a formáció?

1997-ben ment szét. Teljesen szabadon dolgozhattunk, öngerjesztő folyamatok voltak elvárások nélkül. Látványtechnikailag azonban még nem voltak könnyen megvalósíthatók a vetítések. A tánctermekben ment a stroboszkóp és a füst, ami miatt fel sem merült, hogy ott lehetne vetíteni. Az FMK-ban volt chill out szoba, ahol így volt tere a vetítésnek. Love Barikád néven a Sziget Fesztiválon volt egy –  akkoriban még megtűrt kategóriájú –  techno sátor, e mellett szabadtéren volt az egyik legsikeresebb produkciónk: egy nagy vászonra, magasra épített vetítő állásból külön DJ-vel vetítettünk, ami kollázsszerűen egymásra fedő képek kompozíciója volt, projektorral, diavetítőkkel, super 8-as loopokkal. Elég sok embert vonzott a vászon köré.

A csoport feloszlását követően, ami nagyjából egybeesett a középiskolai tanulmányaink végével, részemről elfogyott a felület, ahol tovább tudtam volna tevékenykedni. Ezzel egyidőben, ahogy az underground techno party kultúra a popularitás irányába terjedt tovább, éreztem, hogy reggel 6-ig VHS kazettákról vetíteni – a nem kifejezetten a vizuális művészetek iránt érdeklődő közönségnek – nem az a felület, amit keresek. Az, ahogyan ma egy party vizuál látványelemként ki tudja egészíteni a zenei élményt, akkor még nem volt lehetséges technikailag. Ennek ellenére a vetítésekkel fontos kifejezési formát találtunk, talán túl korán… A Love Barrikád alatt Bernáth/y, a fiával Zsigával rendszeresen fellépett mint live act zenekar. Kezdetben A.M.P. ARM, majd MASSTurbina néven, végül létrehozta a Bernáthy & Son nevű formációt, aminek első formációját az egyik első hazai elektronikus live actként tartják számon. Később Zsiga Urbanizer néven újrakezdte a vetítést Gábor Marcival 2004-ban, amíg Marci el nem költözött New York-ba.

Számítógépe volt valakinek?

Programozó nagybátyám révén gyerekkoromban nekem ZX Spectrumom volt, ezen használtam először rajzprogramot. Lehetett négyzetet és kört rajzolni, amit ki lehetett tölteni egy színnel, és mindez egy Junoszty tévé képernyőjén jelent meg. Később a PPML-es időszakban PC-n teljesen autodidakta módon elkezdtem 3D Studio 4-el 3D animációkat készíteni.

A Kisképző után jött a MOME?

Zsigával és Árpival együtt felvételiztünk. 1997-ben vettek fel és 2003-ban diplomáztam. Hat év alatt talán négy-öt szakvezetőm is volt Szirtes Jánostól kezdve Sas Tamásig. Nem volt eldöntött, hogy mire is képez a videó szak, ami nekem kifejezetten jót tett. Elsőben volt egy közös, egy éves alapképzés az összes évfolyamnak. A formatervezéstől mintázáson, színtanon át a linómetszésig sok, a videótól távolálló dologgal foglalkoztunk. Jól éreztem magam ebben, mert szeretem a manuális dolgokat, gondolkodni is csak rajzolva szeretek. Az animáció és a videó harmadikig együtt ment, ami miatt ebben az időszakban is nagyon sokféle dolgot kipróbálhattam. Az, hogy ilyen sokféleséggel találkoztam az egyetemen és rengeteg kifelyezési formát próbálhattam ki – de szinte mindegyiket érintőlegesen – egyrészt megfosztott az elmélyülés lehetőségétől, másrészt viszont egy megnyugtató rálátást engedett a vizuális művészet, ezen belül a mozgóképalkotás széles spektrumára. Mivel nem tudtam, hogy mi akarok lenni – talán még ma sem tudom, hogy mi lettem – jó volt ennyi dologba belelátni, így bármerre indultam, voltak alapok amikre építhettem.

Mikor volt az első színházi munkád?

Az első munkám is a technokultúrához köthető. Zsigát 2000-ben hívtak meg a Táp Színház Techno-varieté című előadásába, hogy mint alkotó és zenész vegyen részt benne, ő pedig magával hívott. VJ-ként érkeztem, de aztán a díszlet is az én terveim alapján alakult, sőt végül volt egy jelenet, amit önállóan, táncosok közreműködésével készítettem. Hirtelen azt éreztem, hogy „megérkeztem”, ami Vajdai Vilmos munkamódszerének volt köszönhető.  A Táp Színházzal azóta is rendszeresen dolgozom, bár egyre kevesebbet.

Egyik izgalmas projektünk volt a Keresők (Halász Péter emlékére), amit a Katona József Színház Kamrájában csináltunk. Ez egy „hangképregényfilmszínház” volt, amihez Vili Molnár Péter novellájából készített rádiójátékát használta fel. Mivel a hanganyag készen volt, ezért a látványt lehetett úgy vágni, mint egy filmet, pontosan lehetett tudni, hogy mikor, mi jön. A színészek eltátogták a szerepet, én pedig rajzoltam hozzá egy képregényes hangulatot. Juristovszky Tamara csinálta a rajzolt jelmezeket, ami nagyon jól össze lett hangolva a látvánnyal.

2005-ben jött a következő fordulat, az első önálló akció Rész-M címen, ami egy videoperformansz volt Balikó Emese Stúdió Galériában rendezett kiállításának a megnyitójára. A performanszban volt egy táncos és két zenész, és mindhármójuk fejére volt szerelve egy kamera. Mindenkinek a feje és abból részletek voltak rögzítve: áll, homlok, szemek, stb. Bárhogyan mozogtak, ezek a képrészletek összeilleszthetőek voltak. Volt egy osztott kép, egy közös alak, akinek a története lett az egész performansz.

A kezdetben hét perces, teljesen önerőből készült performansz bekerült a Trafóban megrendezett Inspiráció Fesztivál programjába, később pedig a Temps d’Images Fesztivál keretében valósult meg Rómában, Düsseldorfban és újra Budapesten. Nagyrészt Szabó György közvetítésének volt köszönhető mindez, de elérni, hogy a munkád önműködően induljon el a világban, igazán jó visszajelzés volt.

Készítettél további produkciókat is a Trafóban?

Igen, volt egy produkció amiben hirtelen minden megnőtt körülöttem. Volt forrás, szereplők, zenészek, díszlet, minden adott lett hirtelen. Landscape – „videóáldozat” volt a címe. Az első bemutatója alapján be is jutottunk a SZSASZ versenyprogramjába. A folyamat végén a Trafós bemutatóra azt éreztem, hogy túlnőtt rajtam a feladat. Nem tanultam rendezni, nem voltam felkészülve arra a stresszre, ami egy ilyen produkció létrehozása közben összegyűlhet. Valójában azt is láttam, hogy ez a munkám nem találta meg a közönségét.  Szükségem volt önmagam újrapozícionálására. Elkezdtem nulláról építeni a saját vizuális nyelvemet. Nem voltam irányító alkat, a saját ötleteim és a vizualitás érdekelt, nem a nagy projektek.

Saját formációd is lett idővel.

2006-ban alapítottam meg a Don’t Eat Groupot, ahol alkotótársakkal dolgozom együtt,  jelenlegi szűk körben Sőrés Zsolttal és Diák Istvánnal – mellettük fontos alkotótársak voltak Szabados Luca, Vass Imre, Lévai Viola, Vavra Júlia is – főleg performanszokat csinálunk. Számomra ez az „analóg” kiteljesedése. Amikor elkezdtük még a technopartys időszakban a számítógépes animációkat csinálni, akkor még nagyon új volt a techno zene és a számítógépes technológia is. Próbáltam egyre jobban beleásni magam, minél több programot megismerni. Ez az érdeklődés megmaradt még az egyetemen is, de később már nem vonzott, hogy egy programot teljesen elsajátítsak, vagy hogy naprakész legyek a változásokban. A programozás sem érdekelt. Azonban eljutottam odáig, hogy a kép jobban izgatott a térben mint a monitoron.

Mi érdekelt leginkább?

A pillanat, és ezt a videó tudta legjobban közvetíteni. A videó élőben történik, azonnal tud képet csinálni, amit rögtön ki lehet rakni. 2009-ben kezdtük el a „Minimal part 1,2,3…” sorozatunkat Sőrés Zsolttal és a Diák Istvánnal, ahol tárgyanimációkat kezdtünk el csinálni hat-nyolc mikrokamerával. Lemezjátszókon grafikákat rajzoltunk, de volt benne ingakamera, gerjesztettünk tévéket. Azt kerestük, hogy hogyan tudnánk élőben filmet csinálni improvizatív módon. A kezdetekben ez absztrakt animációs film volt, Zsoltot mint zenei inspirációt követve.

Csináltunk például olyat is, hogy a lemezjátszó sebességét összehangoltam a keverő stroboszkóp effektjével. A lemezjátszó átalakult egy nyolc kockás animációs felületté, ami ha egy élő kamerát ráállítottál akkor pont úgy szaggatta meg a képet, hogy pont odaért a következő képkockáig a fordulat. Egyszer lego figurákat használva kiraktunk egy nyolc fázisú mozgást, és élőben közvetítettük az animációt, miközben láng hegesztővel elkezdtük leolvasztani őket, amitől az egész mozgás szétesett. Az elfolyt kezek, deformálódott alakok véletlenszerűen vibrálva roncsolták szét a folyamatos mozgást. Kilenc ilyen esemény valósult meg különböző helyeken mindig új eszközökkel és alapanyagokkal (Tűzraktér, Artus, Berlin – CHB (D), Roham, Zsámbéki Bázis,  Aalborg – Biffen art Cinema (DK).

A minimál sorozat „melléktermékeként” 2014-ben meglévő eszközökből összeraktam egy addig nem létező rendszert, egy video loop samplert. Így egy késleltetett mintavételezés révén lett egy folyamatosan ismétlődő loop szekvenciám egy analóg rendszerben, ahol a jel mindig átment egy kiolvasási és rögzítési folyamaton, ezért körönként roncsolódott is. Emiatt a tényező miatt, hogyha hosszan hagytuk ismétlődni a loop-ot, akkor idővel megsemmisült a felvétel.

A loop technika változtatott az alkotási módszereteken?

Igen, korábban az élőképnél nagyon kellett figyelni, hogy mindig történjen valami,  legyen megosztható kép, ami miatt folyamatosan építkeztünk. Azonban amikor a loop bejött, akkor már élőben rögzített anyagot vetítettünk, amire lehetett fixen építeni. Megváltozott az alkotás ritmusa és élő szereplők is bejöttek.

Milyen projekteket csináltatok a Don’t Eat Grouppal?

A performansz sorozatok mellett volt egy független akciónk is, az egyik kedvencem az Axis Mundi. „Alejandro Jodorowsky Szellemidézés” címen, a Magyar Hangya által szervezett Jodorowsky filmvetítés sorozat beharangozó performansza volt az Átriumban. Számomra a legfontosabb az alkotói folyamat, amit következetesen építkezve azóta is folytatunk. A Minimal sorozat folytatásaként a Loop event-ekben is az élő filmalkotás lehetőségeit kutatjuk fokozatosan újabb területeket bevonva az akciókba.

Ezen az úton jutottunk el A halál kilovagolt Perzsiából (Szenteczki Zita – Juhász András – DoN’t Eat Group) színdarabig 2017-ben, ahol már valós idejű színpadi játék zajlik filmes eszközökkel.

A darab szereplői –színészek, táncosok, performerek, zenészek és operatőrök –  egyszerre írják, játsszák és rendezik az előadást. Ebben a darabban használjuk a DoN’t Eat Group saját fejlesztésű hegesztőprojektoros vetítőjét is. Ezek a technológiák adják az előadásban készülő film formai megjelenésének alapját, valamint remek analógiái a darab jelentésrétegeinek is. Az ismétlődésen alapuló roncsolódó loop-technika az emlékezés mechanizmusát, míg a heggesztő projektor és a loop montázsos látomások, a művészi alkotómunka és a vele járó delíriumos látomások színpadi megjelenítésével kapcsolható össze.

Tanítasz is?

A Magyar Képzőművészeti Egyetemen indítottam el egy kurzust, amit jó pár év után egy félévre át kellett adnom. Azóta nem merült fel, hogy visszamenjek. A MOME-n a Média Intézetben jelenleg is tanítok, ahol van egy látványtervezés kurzus, ami négy szaknak közös (média design, fotó, grafika, animáció), de ez is állandóan alakul. Általában médiaművészekkel vagyok, ahol analóg látványtervezés a feladat, objekt építős, kis kamerás, ami által saját kis valóságot építhetnek. Ezt nagyon szeretem, mert mindig vannak olyanok, akik erre nagyon ráharapnak és érdekes dolgok születnek.

Sokan hívnak színházi produkciókba dolgozni?

Vajdai Vili alternatív színházi darabjai is bekerültek a Katona József Színház Kamrájába, tehát a mainstream vonalba, így a Tápos munkáimon keresztül ismerhetett meg a kőszínházi szakma. Sok helyre hívnak, sok rendező és díszlettervező keres meg. Dolgoztam együtt Ascher Tamással, Bodó Viktorral, Eszenyi Enikővel, Halász Péterrel, a tervezők közül  Balázs Julival, Izsák Lilivel és Kálmán Eszterrel is. 2019 végén a göteborgi Stadtstheater Lukas Bärfuss Georg Büchner-díjas kortárs svájci szerző Vem är Schmitz? (Frau Schmitz) című darabjának a vetített látványán dolgoztam Göteborgban, amit Gáspár Ildikó rendezett. Február elejéig még látható.

Mennyire egyszerű a mozgókép látványba építése a színházi produkciókban?

Gyakran előfordul, hogy a rendező és a látványtervező már eldöntötte, hogy a videó milyen funkcióban, és milyen formában illeszkedjen bele abba a darabba, amire felkérnek. Ebben az esetben ezt a vonalat kell követni, vagy meg kell próbálni olyan impulzusokat adni, amivel esetleg még új irányok adhatók. Alapvetően ez egy alkalmazott műfaj, amiben sok alkotó saját területét beleálmodja egy vizionált lehetséges előadásba, majd ezek a folyamat közben egymással kölcsönhatásba lépve kiegészítik, elnyomják, vagy erősítik egymást. Amikor egy olyan próbafolyamatban dolgozom, ahol állandó a változás lehetősége, ahol közben születik a mű, gyakran érzem azt, hogy nincs egy igazság egy jelenet megoldására, mert van, hogy több irány is felmerül – akár területek szerint is –  majd ezek egymást akár kiszorítva is „versengenek”.

A színházi előadásokon több terület dolgozik együtt és talán az a legnehezebb, hogy megértsük egymást. A színházban többféle metódus van, ritka az, amikor minden megvan előre.  Leginkább a színész játékához van szabva sok minden, ami gyakran könnyen alakítható akár a főpróba héten is. A film és az animáció az utolsó pillanatig flexibilis kell, hogy legyen, ami nehéz. A loop eventek, amiket csinálunk mindig szerves részei az előadásnak és mivel teljesen élők, ezért képlékenyek, Így az alkotói folyamat könyedebben tud improvizatív maradni.

Néha nagyon nehéz rendezőkkel vizuális, mozgóképes dolgokról beszélni. Vagy talán nem is beszélni, hanem inkább azt az állapotot elérni, hogy úgy tudjak gondolkodni az ő koncepciójában, hogy akár az ő rendszerén belül maradva változtatást is tudjak javasolni, ami neki is érvényes marad, és persze ugyanezt kéne elérnem a rendezőnél is, hogy átlássa a videós oldalt, ami némely komplex rendszernél nehézségeket tud okozni.

Tavaly a nemzetközi látványtervezői világkiállításon, a Prágai Quadriennálén a Végtelen dűne című magyar pavilonnal elnyertétek a legjobb kiállításért járó díjat az Országok és régiók szekcióban. Ez az installáció hogy állt össze? Kikkel dolgoztál együtt?

Balázs Juli és Kálmán Eszter díszlettervezők tették le az alpokat és vitték végig ezt a projektet. A csoportban Nagy Fruzsina jelmeztervező, valamint Keresztes Gábor, hangtervező és én, mint média designer vettem részt. Az installáció egy komplex tükör építmény, ami kívül visszatükrözve mutatja környezetét, elmosva a térbeli határokat, belül homokdűnéket megsokszorozva, a végtelen sivatag benyomását kelti.

Az elmúlt pár évben elkezdtem ledfalakkal foglalkozni, ami egy nagyon jó kísérleti terület. A képmegjelenítésnek ez a fénysugárzó volta ad egy teljesen más energiát a képnek. Valahogy megszemélyesíti a képet, amitől egészen újszerű, impulzív képélmény születik.  Az installáció tetejét fedtük be 4×4 méter nagy fényerejű led fallal. Különböző vattaszerű anyagokból készült rá egy felhő réteg, ami eltünteti a pixeleket és így az animáció csak fény jelenségként volt érzékelhető.

A zenéhez raktam hozzá az animációt. Elképzeltem valamit, de ezt a vizuált csak élőben lehetett az installáció terében létrehozni. Keresztes Gáborral úgy dolgoztunk, hogy bedugtuk a fejünket két bárszéken ülve, és folyamatosan néztük, hogy hogyan alakul a látvány, ami két hét alatt állt össze. Fel kellett fedezni, hogy a felhőn keresztül mi működik, hogy az ismétlődés, ami a végtelent adja,  milyen formákkal működik, mi az, ami nem lesz sorminta, és hogyan lehet az idővel és a fényváltásokkal jól variálni. Bármit csinálok, formanyelvet keresek és építek, ami révén vizuálisan tudok megszólalni.

A kutatás az NKA támogatásával valósult meg.
A beszélgetés rövidített verziója a Műértő 2020-as április-május-júniusi összevont számában jelent meg Ritmusra takargatott diák – Juhász András videoművész címmel.