„Mindig azt az angol arisztokrata elvet vallottam, hogy legyen valami az ember életében, amiben profi tudású amatőr. „

Seres Szilvia beszélgetése Dr. Mérő László matematikussal, az ELTE Pszichológiai Intézetének professzorával.

Mikor találkoztál először számítógéppel?

1969-ben az egyetemen már létezett valamilyen nagyon kezdetleges számítógép, de már előtte, a középiskolában matematika tagozaton Dettrich Árpád tartott számítógépekről órákat. Többen be is jártak a SZÁMALK-ba, vagy valamelyik elődjébe. Számítógépekről akaratlanul is hallottam, azonban az egyetem alatt nem nagyon mozgatták meg a fantáziámat. 1974-ben a SZTAKI-ba kerültem Vámos Tibor mesterséges intelligencia kutató csoportjába, ahol természetes volt, hogy számítógépekkel dolgoztunk. A SZTAKI-ban követtük, hogy mi zajlik a nagyvilágban. E-mail címem már az 1990-es évek közepénvolt, pedig akkor még egyetlen egy honlapot sem láttam. A kezdetekben leginkább kommunikációra használtam és nagyon természetes volt, hogy létezik.

Miért jöttél el  a SZTAKI-ból?

Ennek az volt az oka, hogy amikor azt kérdeztéktőlünk, hogy hol vannak az első osztályú folyóiratokban a tudományos publikációk, akkor mindig azt mondtuk, hogy nekünk a magyar ipart kell megváltani. Mire jött a kérdés, hogy na jó, de akkor hol vannak a fejlesztések, amelyek a magyar ipart megváltják?  Akkor meg azt mondtuk, hogy ja nem, mi a világ élvonalával versenyzünk és a legnagyobb tudományos folyóiratokban kell publikálnunk. Ezt úgy reagáltam le, hogy 1984-ben a heurisztikus keresőeljárásokkal és az alakfelismeréssel kapcsolatos eredményeimet négy cikkben, a négy legnagyobb szakmai tudományos lapban publikáltam és ezzel vettem is kalapom a tudományból. Megadtam a császárnak, ami a császáré, de nem szeretem, és nem is művelem ilyen módon a tudományt, szerintem az egészen másról szól.

A játék mióta van jelen az életedben?

Mindig is jelen volt. Az első rejtvényeim 16 évesen a Fülesben jelentek meg, ami akkor 6-700.000 darabos példányszámot generált még a szocializmusban. Ma is létezik, de már csak néhány 10.000-es példányszámban. Mindig azt az angol arisztokrata elvet vallottam, hogy legyen valami az ember életében, amiben profi tudású amatőr. Ez sokáig a játék és a rejtvény szerkesztés volt. Aztán volt az életemben 15 év, amikor ez a státusz megszűnt, mert egy játékfejlesztő céget vezettem. Amikor vége lett, akkor is találtam ki, fejlesztettem játékokat és jelen van ma is az életemben, az angol ideál szerint.

Az elsők között kezdtetek Magyarországon számítástechnikai alapon működő logikai játékok fejlesztésébe, és az elsők között csináltatok itthon játékot Commodore 64-re is.

A Novotrade-s játékfejlesztést még nem céges keretek között csináltuk. Amikor a Novotrade 1983-ban kiírta a pályázatát – a célja játék készítés volt az akkor megjelent Commodore 64 gépekre – akkor a négy gépből egy hozzánk került a fejlesztéshez. Amikor vittük haza azon röhögcséltünk, hogy a gép többet ér, mint az autó, amivel vittük.  Itt a vállalkozási forma megtalálása sem volt egyszerű, hiszen a Kft forma akkoriban még nem létezett. Az 1987-ben alakult szoftverfejlesztő cégünkkel a sülysápi ÁFÉSZ-nek (Általános Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezetnek) voltunk az átalány elszámolásos ipari részlege szoftveripar címmel. Ezt is annak köszönhettük, hogy volt ott egy nagyon világos fejű és értelmes könyvelő, aki fantáziát látott benne, de senki nem értette – legfőképp a külföldi partnereink – hogy hogy kerültünk oda. Az ÁFÉSZ-ban még egy egymillió forintos rulírozó hitelt is kaptunk – ma egy 100 milliós hitelnek felelne meg – aminek a felét sem használtuk fel még a legmélyebb pontunkon sem. Ez nem tartott ugyan sokáig, de a rendszerváltás előtt 2-3 évvel már lehetett ilyen vállalkozásokat csinálni.

A barátaimmal el is határoztuk, hogy játsszuk azt, hogy most „Itt van Amerika.”. Nem volt, de lehetett ezt játszani, senki nem akadályozta meg, az adóhivatal sem büntette, bár furcsállották. Azonban a többség inkább Vadkeletet játszott. Mi úgy viselkedtünk, mintha egy amerikai startup lennénk, amivel kilógtunk mindenhonnan. Kis büntetések jártak azonban csak érte.

A Rubik kocka 1980-ban robbant, a Konzumex értékesítette. A Graphisoft 1982-ben alakult, a csapatunk egyik fele más felé ment, míg mi a játékszoftver fejlesztés felé mozdultunk el.

Mennyire szaladtatok előre a területen?

1998-1999 magasságában kitaláltunk egy a World of Warcraft-hoz nagyon hasonló ötleten alapuló számítógépes játékot. Tom Kremerrel dolgoztunk együtt, aki a Rubik kockából is világszámot csinált. Látta, hogy van benne fantázia, ezért ide küldte a Hasbro elnökhelyettesét. A vele való találkozáshoz Ferihegyen kellett bérelnünk egy tárgyalótermet, mert összesen két órája volt Magyarországon. Nagyon lelkes volt, tetszett neki a játék, de egy hét múlva írt, hogy a marketingesei azt mondták, hogy ezt nem tudják elmagyarázni a közönségünknek. 1995-ben az internet még nem terjedt el annyira, hogy ez a játék érdekes legyen, vagyis az időpont nem volt megfelelő.

Pár hónap múlva találkoztam vele egy konferencián, ahol azt javasolta, hogy tegyük el, és előbb-utóbb valaki kijön egy hasonlóval, akkor vegyük elő, és legyünk gyorsan a másodikak a piacon. Volt ilyen például a Doom esetében – de más játékoknál is – amikor valóban a piac másodikja lett a nyerő. A World of Warcraft 2004-ben jött ki, sajnos majd tíz évvel később, amikorra a mi technológiánk már elavult.

Rubik Ernővel is dolgoztatok együtt?

Az 1998-as Rubik’s Games jókor volt, jó helyen, de a Hasbro Interactive-ot pont abban az évben adták el, amikor kijött a játék. Ennek ellenére jó eladási számot generált, bár nem marketingelték komolyan.

Mennyire voltak sikeresek a fejlesztéseitek?

Én magasabban húzom meg a siker küszöbét, mint szokás. A magyar irodalom eddig egyetlen sikert sem tudott elérni, talán egyet, Márait, de őt sem magyarból fordították. Voltak kisebb-nagyobb sikereink. Például az Ecco The Dolphin Sega Game Gear-es változata nagy siker volt, de nem az a világ siker, nem egy Harry Potter nagyságrend, vagy egy Tetris.  A munkánk jelentős része azonban bérmunka volt.

Mobiljáték fejlesztéssel mikor kezdtetek el foglalkozni?

1995-ben szinte még senkinek sem jutott eszébe internetre fejleszteni játékot. Ekkor kaptunk egy angyaltőke befektetést. A befektetőnk pontosan tudta, hogy a tőkék is versenyeznek a jó ötletekért, ahogy  az ötletek a pénzért. Így megversenyeztette, hogy itt van egy jól fejlődő cég, jó ötletekkel, lássuk, hogy akkor ki akar ebbe befektetni és milyen feltételekkel. Végül is kaptunk plusz befektetést, ahol azt szerették volna, hogy mobiltelefonra csináljunk játékokat. Előtte 1999-2000-ben már simán lehetett rá fejleszteni, igaz, még csak fekete-fehér képernyőre (pl. a Nokia híres kígyója). Ekkor jelentek meg azonban az első színes kijelzők és látszott, hogy ugyanazt tudják, mint a Gameboy vagy a Sega Game Gear. Egy-két év után láttam, hogy ez nem fog menni, mert nem alakult még ki a piaca.

A befektetők soha sem szóltak bele semmibe, de stratégiai dolgokban egyeztetni kellett velük. 10-15 játékot csináltunk. Volt olyan, ami a koreai siker listán harmadik volt, de egyik sem lett egy világsiker, nem is lehetett, mivel az emberek akkor még nem játszottak a mobiljaikkal. Persze akkor még nem tudtuk, hogy lesznek okostelefonok. A kijelölt iránnyal – amihez a piac még nem létezett – viszont megpecsételődött a cég sorsa,és közben nekem is más felé kanyarodott az életem.

Merre mentél tovább?

Cégvezetőnek nem voltam jó. Illyés Sándor – az 1984-ben megalakult a Pszichológiai Intézet alapítója – hívott, aki egy jó szemű és jó érzékű vezető volt, aki nem csak elviselte, de szerette is azokat az embereket, akik nála okosabbak voltak, ami kevés főnökre jellemző. Bányai Éva, Czigler István és én is odakerültem. Most Varga Katalin a vezetője.

Könyveket írtam és akkor még nem tudtuk, hogy coachingnak hívják majd azt, amit akkor ott csináltam,mint tanácsadás. Alakultak aztán tovább a dolgok. Baracskai Zoltánnal coach iskolát csináltunk a Műszaki Főiskolán 2006-2007 körül, aztán próbáltuk a Kürt Akadémián, de a magyar oktatási struktúra valahogy kiveti ezt a fajta sulit magából.

Mostanában tanítok, előadásokat tartok. Kialakult ez a műfaj is, lett rá fizetőképes  kereslet. Most eljön 4-500 ember egy színházba, hogy egy előadást meghallgasson, ami egy jó műfaj, megszerettem. Az egyik kedvenc előadásom a tehetséggondozás felnőttkorban, mert másról szól mint a gyermekkori. Ez utóbbi sokkal egyszerűbb, mert a  tantárgyak köré szerveződik teljesen természetes módon. A felnőttkori már nem tud, hiszen nincsenek tantárgyak. Azt tudod szabályozni, hogy hány kilométert írjon egy toll, azt viszont nem, hogy mit írjon.

Biztos, hogy fogok írni könyvet is még. Nagyon hosszú ideig érik egy könyv gondolata bennem, de egyik nap arra ébredek 5-6 évente, hogy írni kellene egy könyvet.

Tanítasz sikertörténeteket?

Nem szeretek nagy siker történeteket tanítani, mint például az Apple, a Prezi vagy akár a Graphisoft története, mert azt az egyet nem tudom megtanítani, hogy hogyan kell jókor, jó helyen lenni. Azt viszont tudom tanítani, hogy az egyik napról a másikra hogyan él egy cég. Utóbbi  nem a nagy sikerről, hanem a megélésről szól. Persze a dolgok természeténél fogva vannak olyan cégek is, amelyek nagyon sikeresek lesznek. Bojár Gábor például jókor találkozott Steve Jobs-sal. A NASDAQ-ig nem vitte el a cégét, a német tőzsdéig viszont igen. Anka Márton (LogMeIn) kivitte. Ők jókor voltak, jó helyen. A közepes és kis durranások is fontosak, és ezekből a történetekből sok van, ezek taníthatóak.

Mit gondolsz az internet által létrejött tudás transzferekről?

Nagyobb, de nem validált tudás ami ma a neten elérhető. Nagyon szeretem a Wikipedia-t, használom és fontosnak is tartom, de például a rólam szóló cikkben sokáig szerepelt, hogy a lányom, Szabó Réka, táncművész, koreográfus, matematikus. Ő azonban nem a lányom. Csupán szerepeltem egy darabjában tíz évig. Egyszer felhoztam Wiki hívőknek egy kocsmában és másnapra kijavult, mégha nem is teljesen jól. Alacsony lett a belépési küszöb és emiatt még nem alakult ki ennek megfelelő minősítési rendszer.