„Olyan vagyok mint Thomas Mann József és testvéreiben Naftáli, aki folyton rohan és közvetít…”

Seres Szilvia beszélgetése Maurer Dórával.

Idén a Forbes téged választott a 7. legbefolyásosabb magyar nőnek a kultúrában, illetve Prima Primissima díjra is jelöltek. Mit jelentenek neked ezek az elismerések?

Csodálkozom és kicsit jól is esik, meg idegen is nekem. Mert ha van elismerés, ha nincs, csinálom a dolgomat, elégedetlenkedek magammal, mint mindig. Az elismerések nem sarkallnak a teljesítmény fokozására és nem is lustítanak el. Pünkösdi királyság.

Szentgyörgyi Tibor mesélte nekem egy beszélgetésünkben, hogy az 1986-os Digitart I. Számítógép-művészeti kiállításra te is adtál be pályázati anyagot. Ez igaz?

Nem adtam be, de ott voltam a Szépművészeti Múzeumban és megnéztem a kiállítást. Emlékszem, hogy nagyon érdekes látványok voltak, torzított környezetek. Ma már mindenki azt hiszi, hogy mindenütt ott voltam, de ez nem így van.

Az új média hőskorából emlékszel számítógépes művekre?

Emlékszem Károlyi Zsigmond rembRaNDt mozgó grafika képernyőre című munkájára, ahol fekete alapon fehér pixelekből állt össze fokozatosan Rembrandt önarcképei alapján a portréja, majd a kép ismételten szétbomlott pixelekre. Zsigának volt a 80-as évek közepén egy rövid, animációs számítógép-grafikával kísérletező periódusa. Egy tanítványom, Győrfi Gábor később a Bel tempo című kiállításon (Ernst Múzeum Budapest, Palazzo della regione Trieste, 1998) bemutott egy munkát Sebő Ferenccel közösen A mester emlékének címmel, amelynek része volt a Rembrandt portré. Szembeállított egymással két elektronikusan egymásra reagáló videót, az egyiken a Rembrandt animáció alakulgatott, a másikon az ő kisgyereke mosolygott, ha barátságos volt a portré, és ha sírásra görbült a szája, akkor eltűnt a kép.

Hol juttál hozzá először számítógéphez és kamerához?

Számítógéphez Szegedy-Maszák Zoltán, akkor még főiskolai hallgató révén jutottam, kamerához korábban, a Balázs Béla Stúdión keresztül. Beta kamerát az 1980-as években láttam először, amikor a BBS beszerzett egyet. 1975 és 1977 között az Erdély Miklóssal vezetett Kreativitás – Vizualitás szakkörben, a Ganz-Mávagban használtuk a sportkör levetett videókameráját. Volt többször, hogy én kezeltem a kamerát. Később saját munkámhoz vettem egy S8 videókamerát, amit a főiskolán is sokat használtam.

Hogyan indult a filmezés az életedben?

A filmes Gulyás testvérek a hetvenes évek elején kortárs műveket gyűjtöttek, kapcsolatba kerültünk és dokumentálni kezdtük együtt az 1973-74-es neoavantgárd műveket. Több mint harminc művészhez mentünk el, János öt-öt új művet fotózott le mindenkinél filmgyári KODAK színes negatívra, amiről több pozitív képet lehetett lehuzatni. A diákat papírkeretekbe tettem és rányomtam gumi ábc-vel a neveket, majd albumokat állítottam össze belőlük. Eseménynaptárt is szerkesztettem a diákhoz Passuth Krisztina, Hajdu István és a saját kiállítási meghívógyűjteményem alapján. Beke László is segített. Gulyás János akkor éppen a főiskolára járt operatőr szakra, és mondta, hogy van kamerája és filmje, kellene valamit csinálni, de ötlete nincs. Nekem ez kapóra jött. Major Jánoséknál felvettük Buchmüller Évával a Megtanult önkéntelen mozgások című 16 mm-es film anyagát, amin aztán egyedül még tovább dolgoztam.

A Magyar Televíziótól nem tudtál technikai segítséget szerezni az ötleteidhez?

Próbáltam, de nem ment. 1986-ban csináltuk Beke Lászlóval a Nézetek című dokumentumfilmet a 60-as években kezdődő avantgárd művészeti életről. Az volt az elképzelésem, hogy kérek a Magyar Televíziótól stúdiót, két-három kamerát és minden akkor és később is aktív művészt oda hívok, hogy együtt idézzék fel a kezdeteket,és beszéljenek emlékezetes művekről. Volt ehhez egy előképem, egy lengyel vitafilmből, ahol kis asztaloknál ülve sokan, nagy cigifüstben beszélgettek és a kamera meglátogatta az éppen szólókat. Be is mentem a Magyar Televízió Fiatal Művészek Stúdiójába egy beszélgetésre, ott volt Fehér György filmrendező is, kihívott és azt mondta, hogy „Ugye tudja, hogy maga egy deviáns, aki nem fog itt lehetőséget kapni soha”. Így 1984. márciusában a Balázs Béla Stúdióból kapott kamerával Jovánovics György lakásán vettünk fel művészettöténészekkel egy első fejezetnek szánt beszélgetést, a résztvevők Beke László moderátor, Németh Lajos, Körner Éva, Frank János, Sinkovits Péter, Kovalovszky Márta, Perneczky Géza voltak.

Maurer Dóra-Beke László: Nézetek (1985)

Ferenczy Béla volt a film operatőre, aki azt találta ki, hogy fahrt helyett majd az állvánnyal fog mozogni, amiből az lett, hogy átbucskázott többször a különböző kábeleken. Ezeket a részeket, ki kellett hagyni, mert hiába volt meg a hang, a képet akkor még nem tudtuk külön vágni. Amikor az anyag összeállt, annyira elégedetlen voltam vele, hogy egy ügyes technikai trükkel átvittük 16 mm-es filmre, amit jobban tudtam kezelni és újravágtam.

1967-ben jutottál ki Bécsbe egy ösztöndíjjal, ahol Gáyor Tibort is megismerted. Sokat utaztatok később együtt és sok mindent láttál, sok mindenkivel megismerkedhettél. Mennyire hoztad haza az infomációkat? Peter Weibelt te hívtad meg először Magyarországra?

Nagyon fontos dolog lett számomra, hogy hazahozzam a látott anyagokat, illetve meghívjak embereket. Peter Weibelt eredetileg a Ganz-MÁVAG-ba hívtam, hogy tartson ott egy videobemutatót, de a meghirdetett előadása elmaradt, először azért, mert elvágta az ujját és nem tudott vezetni. Így az összegyűlt népnek csak Szíjártó Péternek egy munkáját vetíttem ki, ahol egy bekötött hüvelykujj mutat lefelé.  Egy-két héttel később meg a kultúrház vezetése tiltotta meg a vetítést, így a nézősereg átment a Nap utcába, a Józsefvárosi Kiállítóterembe, ahol Weibel a magával hozott kis képernyőn mutatta be és kommentálta a nemzetközi videóművészet legjobb darabjait 1977. áprilisában. Legalább 150-en nézték, dugig volt a terem. Weibel később az Osztrák Kultúrintézet nagy előadótermében többször is tartott előadást, bemutatta Valie Export Láthatatlan ellenfelek című filmjét, máskor meg a húszas évek Közép-Európai avantgárdjáról beszélt. Kezdett mozgás lenni. A Budapest Galériában is mutattam beosztrák filmeket, többnapos angol kísérleti filmvetítést szerveztem a Magyar Nemzeti Galériába.

A művészet- és kiállításszervezői tevékenységed hogyan indult? Mennyire teremtettél vele saját közeget magad számára?

1973-ban jöttem rá, hogy nincs itthon elég művészetet stimuláló esemény, amiből azt a következtetést vontam le, hogy nekem kell megszerveznem azt, ami érdekel. Így kezdtem eseményeket, kiállításokat szervezni. Az elsőt Galántai kápolnaműtemében, Balatonbogláron rendeztem Tóth Gáborral közösen. Egy nemzetközi vizuális költészeti kiállítás volt, 1973-ban, Szövegek/Texts címmel. A vizuális költészet és koncept elegye volt, és Klaus Groh is küldött anyagokat, ő volt az, aki a kölni DuMont Kiadónál 1972-ben megjelent Aktuelle Kunst in Osteuropa című antológiát szerkesztette. Groh-nál találkoztam David Mayor-ral, a Fluxwest egyik szervezőjével, aki rávett, hogy állítsak össze egy Schmuck-számot, amiben Beke segített. A szervezés egyfajta hatalmat jelent, amivel nem éltem vissza, és vicces, hogy ma is lelkiismeret-furdalás-félét okoz, hogy kitalálok valamit, amibe másokat aztán belerángatok. De szeretem a műveket és külön élvezet összefüggésekben mutatni őket. Volt idő, amikor csak a diákjaimnak és barátaiknak szerveztem kiállításokat.

“Szövegek/Texts” – Az első nemzetközi vizuális, kísérleti költészeti kiállítás Magyarországon Maurer Dóra és Tóth Gábor rendezésében. A fotó forrása: Artpool

A Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület – röviden OSAS (Open Structure Art Society) – egyik alapítója, elnöke és mindenese vagyok. 2006 óta 32 nemzetközi kiállítást csináltunk itthon, a Szépművészeti Múzeumhoz tartozó budapesti Vasarely Múzeumban és meghívásra külföldi intézményekben is, legutóbb Pozsonyban és Bécsben. A kiállítások mindig egy lényegi téma köré szerveződnek, amilyen például a szín, a fény, a környezetben található geometria, ezeket informatív, képes katalógusok dokumentálják. Ezekhez kapcsolódva kiadtuk például Josef Albers Színek kölcsönhatása című tanulmánykötetét magyarul, Beke László 1971-es Elképzelés, a magyar konceptművészet kezdetei című gyűjteményének facsimile kiadását.

Azon képzőművészek közé tartozol, akiknek a művészet- és kiállításszervezői tevékenysége mellett a pedagógiai munkássága is nagy jelentőségű. Hogyan indult az utóbbi?

Még főiskolás koromban foglalkoztam egy dekoncentrált kisfiúval és rájöttem az induktív foglalkozási módszer ízére. A 70-es évek közepén Birkás Ákos a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába közvetített engem, de az akkori igazgatónak, Fekete Györgynek nem kellettem. A Ganz-Mávag kultúrház felkérését szakkörvezetésre örömmel fogadtam. 1975 és 77 között Kreativitás-vizualitás kurzust  tartottunk ott Erdély Miklóssal. Amikor kirúgtak minket, Erdély több helyszínen  FAFEJ, Fantáziafejlesztő gyakorlatokat tartott, majd átalakultak interiszciplináris, INDIGO csoporttá, én pedig  Simon Zsuzsa révén a Szépművészeti Múzeumban kísérleti fotó- és filmszakkört vezettem 1981 és 1983 között, Szak-közi körnéven. A foglalkozások célja a látás intelligenciájának fejlesztése, a meglátás képességének bátorítása, a művészethez szoktatás volt.

Erre 13-14 éves gyerekeket hívtam, illetve később idősebbek is jöttek. A középpontban a fotózás állt, amelyhez tematikusan kapcsolódott a rajzolás, az írás, végül a keskenyfilmezés és a filmrendezés, de a résztvevők elsősorban szemléleti alapozást kaptak, amelyben a művészeti ágak közötti összefüggések, átfedések mutatkozhattak meg.

Azzal kezdtük, hogy nagy papírra a résztvevők árnyékkörvonalát rajzoltuk különböző helyzetekben, ami a Ganz-Mávag egyik utolsó eseményéhez kapcsolódott. A rajzokon kihangsúlyoztuk a fordított perspektívát: ha közel vagyok a fényforráshoz, akkor a kivetülő árnyékom kicsi, ha távol vagyok, nagy az árnyék. Egymástól távol levő résztvevők árnyékával groteszk helyzeteket, kapcsolatokat lehet rögzíteni. Mivel kaptunk Dokubrom fotópapírt, az árnyék kísérletek magasabb szinten folytatódtak, okos, delikát fotogramok készültek. A szakkör utolsó idejében, 1981-ben S8-as kamerával trükkös animációs filmeket készítettünk és a résztvevők kisfilmeket is rendeztek. Dokumentáltuk a Szépművészeti Múzeum orosz avantgárd kiállítását, a 11. kerület régi utcáinak állapotát. Persze a fényképezőgépes fotózással is szisztematikusan játszottunk. Amit magam nem csináltam meg, azt mind végigjátszottuk a résztvevőkkel.

Aztán jött az audiovizuális gyakorlatok az Iparon.

1987 és 1991 között a Magyar Iparművészet Főiskolára kaptam meghívást, hogy vendégtanárként „vizuális kísérlet”-szeminárium keretében dolgozzak együtt öt, már képzett fotós hallgatóval: Czeizel Balázzsal, Eperjesi Ágnessel, Hübner Teodórával, Jederán Györggyel és Zsuffa Csabával. Szerettem volna, hogyha másként látják azt, amit már tudnak, ezért a kamera nélküli fotózást, a fotogramot választottam eszközül. Történeti áttekintést adtam, példákat mutattam diapozitíveken és arra kértem a résztvevőket, hogy kedvük szerint válasszák ki az alapelemek közül azt, amivel behatóbban foglalkozni szeretnének. Megnéztük, hogy mi minden jelenik meg, ha például csak a fényre koncentrálunk. Mi történik, ha a felületet változtatjuk: ha az sík, görbült, hullámos vagy hajtott, stb. Téma volt a mozgás is, ami a fotózásnál kényes dolog. Ha szándékos a mozgás a megvilágítás ideje alatt, akkor a mozgás hozza létre a rá jellemző képet. Eperjesi Ágnes például fotópapírra dominókat állított fel a sötétben és a megvilágítás alatt meglökött egyet, ami végigdöntötte szépen az egész sort és pontos tónusgradációkat hozott létre.

Hübner Teodóra, Jederán györgy, Eperjesi Ágnes, Czeizel Balázs, Beke László, Maurer Dóra, 2003

A váci FORTE gyárból emulziót hoztam, kevergettük a sötétben, majd az egyik hallgató egy fehér cipőt bekent az emúlzióval és a cipő felhúzását világította meg. A majdnem eszköztelen állapot kreativitást provokált minden résztvevőnél. Nagyon sikeres kurzus lett, több publikáció, híradás jelent meg róla. A következő feladatom jóval nagyobb csoportra szólt, ehhez jól jött, a régi vágyam, hogy az audiovizualitás lehetőségeit kipróbáljam. Addigra már stúdióvá alakították a dísztermet, volt nagy tér, kamera, hangfelvétel, vágószoba. A hallgatók kis csoportokban tervezték és kivitelezték megadott témákra az audiovizuális gyakorlatokat. Csupa jó dolog született. A felvételek egy részét helyben lehetett megvágni, de voltak csoportok, akiket átvittem a Balázs Béla Stúdió laborjába, ahol tovább alakíthatták a munkájukat. Az egész anyagot archíváltam.

Eperjesi Ágnes: Dominósor borulás közben II., 1987
Czeizel Balázs: Falhoz szorított fotópapír, kemofotogram, 1987

1990-ben kaptam a felkérést, hogy foglalkozzak diákokkal a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. Kaptam egy festő osztályt, amit az interdiszciplinaritás felé igyekeztem elvinni, grafikai műhelyt rendeztem be és később a számítógépet is bevontam a munkába. Az osztályomban mindent lehetett csinálni, az évvégi kiállításra még rózsaszínű papírra verset írni is lehetett.

Hogy fogadta ezt a többi oktató?

A diákok érdekeltek, a tanárokkal jó volt a viszonyom. Az osztályt úgy vezettem, mintha interdiszciplináris lenne, szerencsére a többség vevő volt erre, de néhányan átmentek más tanárhoz, viszont kiváló fejek jöttek át hozzám: Szegedy-Maszák Zoltán, Csörgő Attila, Bakos Gábor, később Radák Eszter, Chilf Mária.

Egyrészt bevittem a kamerát, a fotózás állandó volt, és volt beszéd-fejlesztés is, hogy megtanuljanak beszélni a saját munkáikról. A Képzőn nem voltak eszközök, ezért az egész osztályt átvittem az Iparra, mert ott Gergely István – akkori rektor – a dísztermet átalakítatta stúdióvá.  1990-ben éppen kapcsolatban voltam a csepeli papírgyár kultúrosával, aki felkért a papírral kapcsolatos kiállítások szervezésére. Meghívtam Erdély Miklóst, Pauer Gyulát, Gáyor Tibort és másokat, ebből egy kis sorozat lett. Sokakat feldobott az, ahogyan a papír készül. Amikor tanár lettem a Képzőművészeti Főiskolán, folytattam valamennyire a papírgyári látogatásokat, nem csak a saját diákjaimmal.

A kretavitás fejlesztését mennyire tartod fontosnak?

Erika Landau A kreativitás pszichológiája című könyvét soha nem olvastam, bár Erdély állandóan lobogtatta. A kreativitás számomra természetes folyamat, egy jóérzéseket okozó jelenség. Mindennapos dolog, mindenben megjelenhet, amit az ember csinál. A kreativitás erő és figyelem kérdése, amit lehet gyakorolni és gyakoroltatni.

Szerettél tanítani?

Nem tanítottam, közvetíteni és együtt gondolkodni, működni szeretek. Mindig mondtam, hogy olyan vagyok mint Thomas Mann József és testvéreiben Naftáli, aki folyton rohan és közvetít, alig várja, hogy továbbíthassa, amit megtud. Ilyen vagyok vagy voltam, azért készültem, dolgoztam, olvastam, hogy minél jobban tudjak valamit és átadhassam. Ez idővel kicsit kényelmetlen, egyirányú és szűk lett, mostanra nagyjából elmúlt.

A galériás világban mennyire vettél részt a 70-es 80-as években?

Éri Gyöngyi, a Nemzeti Galéria igazgató helyettese létesített valamikor a hetvenes években a Várban egy olyan Képcsarnoki Galériát, ami már szabadabb volt. Kiállításokkal is foglalkozott. Adtam pár grafikát egy külföldi kiállításra, de elvesztek. Hogy milyen is egy igazi, jó galéria, azt Pőcze Attilán keresztül tapasztaltam meg. Ő a galeristám, akinek például a 2016-os londoni White Cube kiállítási lehetőséget is köszönhetem. 2006-ban Tibor megnyitóján a Budapest Galériában ismerkedtünk meg, kérte, hogy eljöhessen megnézni a munkáimat. Szép fokozatosan először a fotókkal kezdtük, majd a festett munkák is érdekelni kezdték. Nagyon jó, hogy van rálátása a munkámra és visszajelzést, sőt bíztatást is kapok tőle.

A kutatás az NKA támogatásával valósult meg.
A beszélgetés a Műértő 2018 novemberi számában jelent meg Teremt, alkot, rohan és közvetít címmel.

Megosztom

Comments are closed.