„Ha a tudásdarabok jól adódnak össze, abból lehet siker…”

Seres Szilvia beszélgetése Balogh Péter ex-NNG-alapító, üzleti angyal és startup tanácsadóval.

Játékfejlesztő cég volt az első általad alapított cég?

A negyedik volt. A legelső cégem egy online hirdetési platform volt, amit 18-19 évesen kezdtem el építeni egyetem helyett. 1996-ban találkoztam egy magyar vállalkozóval, aki először azzal húzott be a csőbe, hogy ha megcsinálok neki fejlesztéseket, akkor vesz nekem egy merevlemezt. Megcsináltam és megkaptam álmaim vincseszterét. Aztán újabb és újabb fejlesztési javaslatok jöttek, aminek az lett a vége, hogy útitárskrémért, cola-ért és cigiért dolgoztam neki – egy gumimatracon aludva a Vámház körúton a Klapka üzlete felett – heti hét napot, napi 14 órában. Mondtam a szüleimnek, hogy otthagytam az egyetemet, mert megtaláltam a jövőt és a biztos jólét kulcsát, aminek a hátterében valójában ez volt. Egy év munka után azonban meghalt a vincseszterem, ami miatt a vállalkozás kezdeti lendülete is földbe állt.

1997 és 1999 között egy újabb projektbe belevágva egészségügyi platformot kezdtem el fejleszteni a barátaimmal. Itt már volt befektetőnk, szintén magyar vállalkozókkal kiegészülve, akik az informatikától ugyan távol álltak, de magukat a következő Bill Gates-ként aposztrofálták. Mókás időszak volt, ott se többért dolgoztam, mint a korábbi helyeken. Az ígéret mindig az volt, hogy majd cégtulajdonosok leszünk. Akkoriban leginkább ígérvényekben voltam startupper. Azonban annyira elfogyott a pénzem, hogy nem tudtam ennivalót venni, aztán cigit és fogkrémet se, ami már annyira felháborító volt, hogy felmondtam, ugyanis visszatartották a minimálbéremet, amíg a szoftverben hibák voltak. Akkor már napi 20 órát dolgoztam. Ez volt az a pont, amikor elmentem Finnországba 1999 márciusában. Találtam ugyanis egy programozó csoportvezető állásajánlatot a Nokia-nál, amit megpályáztam és kiválasztottak.

Mekkora változás volt ez?

Nagyon nagy volt a kontraszt, főleg a kulturális és társadalmi területen. Hogy mit hoznak ki a technológiából, hogy utána hogyan tudják eladni és becsomagolni, abban ég és föld volt a különbség. Egy pozitív értelemben vett kultúrsokk volt kiköltözni, ami nagyon sokat adott a világlátásomhoz és élveztem a munkát is. Kiérkeztem hatvan kilósan és egy hónap múlva már hetven kilós voltam. Gyorsan regenerálódtam, pedig a konyhájuk nem is annyira jó.

Az álláspályázathoz kellett írni egy önéletrajzot, ami miatt már nagyon vártak. Ebben sok izgalmas dolog volt, amit még a magyar cégeknél kiviteleztünk suttyomban. Csináltunk például saját programozási nyelvet, operációs rendszert, adatbázis szervert. Amikor megérkeztem, akkor láttam az üres asztalom, nem volt rajta gép. Amikor rákérdeztem mondták, hogy már megrendelték. Nem ehhez voltam szocializálódva és jeleztem, hogy itt vagy lesz holnapra egy gép, vagy hazautazom Magyarországra. Visszajegyem nem volt, egy ideiglenes szálláson laktunk, amíg albérletet nem találtunk, de azt mertem mondani a finn főnökömnek, hogy vagy gép, vagy elmegyek, úgyhogy valakitől elvette a csapatából a gépét és odaadta nekem.

Visszagondolva akkor mi a wifi-n, azaz egy élvonalbeli technológiai problémán dolgoztunk kis magyar csapatként. Pár ötletem és szabadalmam beépült, illetve huszonegy évesen a Nokia legfiatalabb alvállalkozója lettem.

A finnek nagyon jók játék vonalon is. Te játszottál  akkoriban?

Lightosan, de nem voltam hardcore gamer soha, mert jobban izgatott, hogy hogyan működik egy játék. Inkább játékprogramozó voltam és mellette játszottam, de úgy, hogy mindig azt figyeltem, hogyan tudnék én is ilyet csinálni. Az volt az egyik nagy kattanásom abban az időszakban, hogy amikor egy mobil eszközön lesz színes kijelző, akkor abból majd csodák születnek és ez megfogja változtatni az egész életünket. 1999-ben már kezdtek megjelenni az első hordozható számítógépek, mobil PDA-k. Volt egy Peter’s Technologies Majority Index-em (Petya technológiai érettségi indexe), ami úgy nézett ki, hogy osztályoztam a technológiákat, hogy lehet-e rajta játszani, pornót nézni, és ha ezt a kettőt tudta, az egy sikerre érett platform volt. Így definiáltam akkoriban a technológia érettségét. Ezekkel a kézikütyükkel és a későbbi okostelefonok elődeivel kezdtem el foglalkozni sokat, mert ezek nagyon megmozgattak. A szabadidőmben játékokat, programokat csináltam rájuk először egyedül, aztán csapatban.

Lettek sikeres játékaid?

Volt több is. Kezdetekben magam csináltam a játékok grafikáit is. Egész népszerűek voltak, Peter’s Gamebox néven futottak. Készítettem egy képnéző programot is ezekre a kézi kütyükre, ami gyors volt és használható, amivel milliós letöltést értünk el. Elkezdtem csinálni egy csigákról szóló lövöldözős játékot, ami akkor a PC-n népszerű Worms által ihletett játék lett volna. A hangokat is én raktam bele. Valaki egy internetes fórumon azonban azt írta, hogy „Hogy néz ki ez a szar?!”. Általában ezeken a fórumokon tizenéves gyerekek fikáztak dolgokat és nagyon imádták a játékaimat, mert ingyenesek voltak. Ezen annyira felhúztam azonban magam, hogy még aznap feladtam egy hirdetést, hogy grafikust és zenészt keresek. Aznap találtam is egy amerikai grafikust és egy zenészt, és megalkottuk a Snails nevű játékot, amit az utolsó pillanatban döntöttük el, hogy pénzért próbáljuk eladni. 1,5 millió dollárt hozott be a következő hét-nyolc év alatt és hét évig nyerte az év játéka díjakat különböző versenyeken. Ez volt az első profi kivitelezésű játék kézi kütyüre.

Gondolom ezután jött a játék cég, az az a negyedik céged.

A Snails még Finnországban született és készült. Három és félév után költöztem haza Magyarországra és egy játék céget indítottam, amire összeraktunk egy kis csapatot. Akkor még senki sem tudta, hogy ebben lesz pénz. Amikor nyolc fős csapatunk volt, épphogy megéltünk belőle, bár akkor a miénk volt a top selling/grossing listának az első hat helye az akkori App Store megfelelőjében. Hat játékunk vitte az első helyeket, és ezzel mi voltunk a témának a legjobbjai, de akkor ebben még pont nem volt pénz. Amikor abbahagytuk 2007-ben, akkor jött ki januárban az első iPhone. Azonban ekkor indult be a navigáció, ami elhúzott, és emiatt a játékot elengedtük. A sors fintora, hogy akikkel akkoriban a mobiljáték piacon versenyeztünk és akiket anno legyőztük, azok a mostani nagyágyúi a játékpiacnak.

Nem bántad meg?

Nem, így is jó.  Mindig azt keresem, hogy hogyan lehet valamit jól csinálni. Volt egy pont, amikor nagyon szerettem volna jól csinálni a játékokat és a navigációt is, de éreztem, hogy ha nem tudom ott tartani mindkettőn a szememet és a csapat figyelmét, akkor inkább érdemesebb egy dolog mögé beállni, ami a navigáció lett. Nagyon szerettem játékokat tervezni és egy nagyon izgalmas része volt az életemnek.

Volt egy hőskorszak, amiben ti is résztvettetek és mára kialakult a klasszikus játékipar. Milyen változást látsz benne?

Játékipar már a hőskorban is volt. Amikor 2004-ben megnyertünk egy év játéka díjat, akkor egy Palm nevű cég vezetőjétől vettük át a díjat, aki azt mondta, hogy a játékiparból jön, de kiszállt belőle, mert óriási lett a rizikó és egyre mennek felfelé a költségvetések is. Ami azért is volt, mert ha nem művészetként tekintünk a játékra, hanem dara-dara vonalon kezeljük, akkor nagy a rizikója. Ha valaki csak menedzserként hajt végre feladatot, végezheti jól a dolgát, de ettől még senki sem fogja megvenni a játékot. Valahol álmokat, hallucinációkat, élményt adunk el a játékkal. Ezt menedzserként szerintem nehéz jól csinálni, ebben szívvel-lélekkel kell benne lenni, hogy egy valóban jó játékélményt adhasson.

Ami a legnagyobb változás, hogy a hőskorszakban még arról szólt a játékipar és a játékaink is, hogy csináljunk egy olyan játékot, ami a lehető legtöbb élvezetet nyújtja a játékosnak, és ha ennek híre megy, akkor sokan fognak érte fizetni. Akkor a kiadókkal, a disztribúcióval a CD-kkel, a DVD-kkel, mindennel baj volt, nehezen lehetett eljutni a fogyasztóhoz, a kiadók elvitték a pénzek nagyját, mivel nagy volt a befektetett tőkéjük, amit előre finanszíroztak. Emiatt a mainstream játékipar rettenetesen zárt lett, belterjes, és nagyon kevés rizikót vállalt. Ez ma is igaz, ugyanarról a játékról vagy karakterről húzzák le a huszonnyolacadik bőrt, mert abban biztos lesz még pénz és nem kell kockáztatni. Valaha arról szólt a játékipar, hogy hogyan nyújtsunk élvezetet és élményt a játékosoknak.

Egy csapat, akikkel az egyik alapító társam, Késmárki László (Goró) dolgozott a Possible Games volt, ahol például addiktológust is bevontak már a tervezésbe. Ez jól mutatja a visszásságát és sötét oldalát is a jelenlegi játékiparnak. A fizetős játékipar ma arról szól, hogy pszichológiailag legjobban kitalált, megdizájnolt drogokat adjunk el gyerekeknek, amivel nem az a kérdés, hogy tudunk-e egyre több örömet okozni, hanem az, hogy rátudjuk-e kényszeríteni őket pszichológiailag arra, hogy minél több pénzt fizesssnek azért az addikcióért, amit kiépítünk. Az in game purchase-ek és a Pay to Play modellek erre visznek. Az egész mobiltelefónia az okostelefonokkal egy dizájner drog, amit előbb-utóbb szabályozni fognak, ahogyan az internetet is elkezdték az adatvédelem mentén.

Tíz, húsz év és arról fognak beszélgetni még politikusok is, hogy hogyan lehet a digitális addikciót kordában tartani, vagy hogy van-e felelőssége annak, aki digitálisan addiktív javakat állít elő és terjeszt. Azt gondolom, hogy ezek drogok, amivel a játékipar ment is a kukába, mert nagyon nehéz ma megélnie egy olyan játékkészítőnek, aki élményt akar okozni. Nagy lett a tömeg, nagyon sok a termék a piacon, nagyon kevés akar élményt nyújtani, ami megpróbál, az gyorsan földbe is áll, mert nagyon kevés sikeres, jó játék van.

Az esportól mit gondolsz? Divat vagy térhódítás?

Nekem idegen. Sohasem voltam semmilyen sportban érdekelt és nem tudtam magamévá tenni azt a részét, ami szurkolásról, szurkolói életérzésről szól. Látom, hogy ez tartós eleme lesz a világunknak, azonban az esport mögött is ott húzódik a szerencsejáték határvonala, ami nem jó.

AR, VR vonalról mi a véleményed?

Nagyon izgalmas mind a kettő, egyre inkább része lesz az életünknek. Az AR-t sokkal praktikusabbnak látom, akár az oktatásban, akár a mindennapokban, látom ahogy beépül. A VR egy fantasztikusan klassz élményt tud nyújtani, ahol az lesz a kérdés, hogy ahogy erősödik és javul egyre erősebben tudunk-e majd egy alternatív valóságban elsüllyedni vele, vagy hogy még messzebbre vezet-e a nyuszi ürege Alíz Csodaországában. Bár én azt gondolom, hogy ha én annak idején egy Commodore 64-es képernyőjében el tudtam veszni, akkor nem is biztos, hogy akármilyen szemüvegre szükség van, de nyilván látványos és jópofa.

A programozás családi, szülői vonalról jön?

Valamennyire igen, több oldalról. Egyrészt nagyon szerencsés vagyok, mert a szüleim mérnökök. Édesapám sokat járt dolgozni külföldre, aminek köszönhetően nekünk volt Gödöllőn először Commodore 64-ünk. Nagyon emlékszem a pillanatra, édesanyámmal fagyizva mentünk haza a suliból és édesapám ott feküdt a szőnyegen a tévé előtt és nyomkodott egy szürke dobozt. Kérte, hogy nézzem amíg begépelt valamit. A begépelt szöveg az volt, hogy 10 print Szia Peti! Amikor ezt futtatta, akkor kiírta a gép, hogy Szia Peti! Azon gondolkodtam már, hogyha nem az én nevemet írja ki, hanem a bátyámét vagy az öcsémét akkor most ő ülne-e itt. Ez szerelem volt első látásra, ami kitöltötte a gyerekkoromat hét éves koromtól.

Ezek szerint neked is megvolt a mikroszámítógépes közeg?

Kimaradtam ebből teljesen, betegesebb gyerekkorom volt. Otthon számítógépeztem éjjel-nappal, de tudtam róla, hogy léteznek mások is. Könyvekből képeztem magam, de többen voltak, akik inspiráltak vagy segítettek az indulásban. A számítástechnikai oktatókkal közösen fedeztük fel ezt az új világot. Kettő közülük – az általános iskolai, illetve a gimnáziumi számítástechnika tanárom – meghatározó volt az életemben, tőlük emberileg is rengeteget tanultam. Negyedikesként a gimnáziumban elsősöket fogadtam be a klánomba, akiket egy saját szakkör keretében programozni tanítottam. Ők sokra is vitték utána. Gimnázium után aztán a Veszprémi Egyetemre mentem informatika szakra. A gimnázium és az egyetem választásomnál is ugyanaz volt a szempont, hogy legyen kollégium. 1991-ben indult egy gimnázium Budakeszin, ami az első számtech specializációs gimnázium volt. Amikor elmentünk megnézni és kiderült, hogy van kollégium, és így kollegistának kellene lennem, könyörögtem a szüleimnek, hogy az lehessek. Hiába volt bármilyen szakmai érvük az akkor leghíresebb Neumann János Szakközépiskola mellett. Nekem ez olyan volt, mint egy nyári tábor egész évben. Veszprém is ezért lett a BME helyett. Én egy nagyon békés, szerető családból jövök, de mindig azt éreztem, hogy minél messzebbre kell mennem a világban felfedezni.

A 90-es években nem léteztek keretrendszerek, fel lehetett fedezni. Mára ez megváltozott. Erről mit gondolsz? Mennyire veti vissza a teljesítményeket?

Amikor kezdtem, akkor még nem lehetett máshonnan indulni, mint hogy nulláról kezdett az ember bármit is megépíteni, aminek volt egy varázsa, mert kellett hozzá egy széles körű ismeret. Most rengeteg mindent lehet framework-ökből össze kattintani, amit azért nem szeretek, mert nem tudom, hogy mi zajlik benne. Ezek absztrakciós szintek, de mivel egyre nagyobbak, ezért lassan oda jutunk, hogy a villanyszerelő nem tudja, hogy hogyan működik az elektromosság, de tudja, hogy ott egy kapcsolót fel lehet kapcsolni, ami szerintem probléma.

Szakemberként nagyon szerettem azt, hogy akár egészen a processzorok működésétől látom a tetejéig, és tudom, hogy melyik szinten, mi történik és miért. Sok helyen számít még, de vannak iparágak, ahol már rég nem. Például egy webfejlesztésnél ma már nem számít. Egy autóiparban, egy NNG-nél még annyira közel kellett élni a hardverhez, annyira közelről kellett tudni azt, hogy mi, pontosan hol történik, és olyankor mit csinál a processzor, mit csinál melyik busz, illetve mi hogy jut el innen oda, mert az optimalizálások is kellenek. Ha az ember ezt nem tudja a nagy absztrakciókkal, akkor egyszerűen nem hatékony, amit csinál. Ezekben a kis kézi számítógépekben is az volt a csoda, hogy ott még sokkal mélyebben meg kellett érteni az embernek a hardver működését, hogy mondjuk egy játékot jól tudjon megcsinálni rá. Ahogy nőnek a keretrendszerek, egyre könnyebbé válik rosszul csinálni valamit. Én azt szeretem, ha valami jól van megcsinálva, és szeretek minden réteget látni benne.

Egy programozó ha a karrierje elején-közepén még kevés keretrendszert ismer, és nem érti, nem tudná újra írni, tehát ha nem csak kényelmi szempontok miatt, hanem tudáselfedésből használja, akkor az olyan, mint ahogy egy villanykapcsoló elfedi az elektronikát otthon. Így viszont nem lehet képes arra, hogy igazán jót alkosson. Ami egy absztrakciós szinten teljesen logikusnak tűnik, az lehet hogy elfedi a legjobb megoldásokat, vagy gondolhatja azt  egy fontos megoldásra, hogy olyat nem is lehet csinálni, csak azért mert egy keretrendszerben gondolkodik. Ez sokszor vaksághoz is vezethet talán.

Az NNG a Bridge Budapestben is benne van, ahol az alapítók kis változtatásokkal igyekeznek nagyobb társadalmi változásokat elérni. Mit gondolsz lehetne változtatni az oktatáson?

Az egész oktatási rendszerről azt gondolom, hogy egy automatizálódó, robotizálódó világban egyre kevésbé van helye az egység méretű embernek, az egység méretű tudásnak és az egyen gondolkodásnak. Ami szerintem a legnagyobb szívás lesz az az, hogy ha gyermekeink is gyártószalagon kapják a tudást, és ugyanazt a gondolkodásmódot töltik minden gyerek fejébe.

Abban viszont hiszek – amire még szükség lesz jó darabig – az az egyedi gondolkodás, a világot máshogy látó és értelmező, önálló kreatív és kooperatív ember. A magyar oktatás ehhez semmit nem tesz hozzá, sem a kooperációhoz, sem a kreativitáshoz. Ami miatt engem nagyon izgat az oktatás, az egyrészt azért van, mert vannak gyermekeim, másrészt azt gondolom, hogy a társadalmunkban valós változást az oktatáson keresztül lehet elérni.

Elég sok oktatási projektben is benne vagyok, mint például a BOOKR Kids, CodeBerry, Logiscool, Green Fox Academy és Plukkido. Utóbbiban szülőket tanítanak meg gyereket nevelni játékos módon. Körbe lőttem ezekkel a korosztályokat. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy a társadalmi hasznosság akkor jó, ha skálázható üzleti modellbe tesszük és ha profitábilisan tudjuk csinálni, ha tudunk egy jól menő céget építeni az innováció köré, aminek van pozitív hatása. Ha van egy ötletünk és csinálunk egy alapítványt és saját magunk segítünk családoknak és embertársainknak, akkor azzal persze kicsiben jót teszünk, de nincsen valódi, nagy hatása. Én azt keresem mindenben hogy azáltal, hogy üzletként kezeljük, hogyan lehet a jó ügyet skálázhatóvá tenni és hogy tud nagyra nőni úgy, hogy közben pénzt termel. Ugyanis így is lehet valós változást elérni. Vannak olyan alapítványok, vagy olyan irányok, amik engem teljesen hidegen hagynak, és vannak olyanok, amelyek nagyon lelkesítenek. A különbség az, hogy tudunk-e nagyra nőni vele.

Mondasz egy példát?

A Logiscool-ban gyerekeket tanítanak programozni, ami a jövőre nézve egy nagyon fontos készség, értsük meg, hogy hogy működnek körülöttünk a gépek, tanuljuk meg azt a gondolkodásmódot, amivel egy gép gondolkodik, hogy  tudjunk egy kicsit a gépek fejével is gondolkodni, ne legyünk teljesen kiszolgáltatott ősemberek a gépek világában. Ez egy gyereknek a teljes gondolkodás fejlődésére nagy hatással van. Tudom, hogy nekem az, hogy megtanultam hét évesen programozni  átrendezte az életem rengeteg területét, jó vagy rossz irányba, összességében azt gondolom, hogy nagyon sokat köszönhetek neki. Ha ők ezt egy alapítványként csinálják és vannak támogatóik és néhány száz gyereket megtanítanak, vagy bemutatják nekik, hogy mi a  programozás, az cuki. Az viszont, hogy ebből építettek egy céget, egy franchise-t és ott vannak tíz országban, és közel tízezer gyerek tanult már meg velük programozni, az egy hatás. A magyar programozás oktatásáért Magyarországon senki nem tett többet mint ők. Ami azért érdekes, mert nem az oktatási rendszer vagy egy alapítvány, civilszervezet érte ezt el, hanem egy forprofit kft. Azt is gondolom számolgatva velük, hogy a célpiacuk a világon körülbelül egy milliárd ember, úgyhogy ha idővel elérünk oda, hogy mondjuk tízmillió embert tanítanak programozni, az még mindig csak 1%, de az azért mennyire vagány lenne.

Az NNG sikerében mennyire játszott szerepet a szerencse?

Nagyon sok szerencsés egybeesésen múlt, hogy összejött. Az egész történet azzal kezdődött, hogy egyszer csak bejelentkezett egy ismerős-ismerősén keresztül néhány ember, hogy szeretnének arról beszélni velünk, hogy fejlesszünk nekik navigációt. Az egyik fele tehát az volt, hogy véletlenül beestek. A másik az volt, hogy akkor mi a mobiljáték piacnak voltunk világszinten a legjobbjai és ugyanolyan kütyükön futottak a navigációs rendszerek, mint amiken mi a legjobb 3D-s játékokat csináltuk. Mi voltunk az elsők 3D-ben ezen a platformon. Tőlük függetlenül is rájöttünk arra, hogy a navigációban van a pénz, mert megkérdeztük a játékaink vásárlóit, hogy minek vettek ilyen kütyüt eleve? Abban biztosak voltunk ugyanis, hogy nem játékra. Egyik évben kijött, hogy szinte mindenki azért vette, hogy GPS-re használja.  Nekem jogsim nem volt, amikor elkezdtük a navigációt fejleszteni. Már a piacon volt az első verziónk, amikor elkezdtem jogosítványt csinálni. Harmadik oldalról nézve pedig volt már egy innovatív kis csapat digitális térképészetben, akik rájöttek, hogy hogyan lehet digitális térképeket csinálni a Garmin készülékeire, aki hivatalosan nem támogatta Kelet-Európát. Adtak el ide készülékeket, de térképeket nem csináltak hozzá. Igazából ezek a csapatok és plusz még egy izraeli Garmin készülékeket forgalmazó csapat tudtak a magyar térképészeti technológiával Izrael térképet belevarázsolni. A véletlen szálakon keresztül találkozott össze az alapító csapat 2004 év végén. Ami nagyon nagy segítség volt az elején, az a játékok kapcsán jövő tapasztalatunk, hogy hogy kerül az ember egy ilyen típusú készülékkel interakcióba. Ez akkor még teljesen újszerű volt.

A játékok mellett volt egy másik kezdeményezésünk is 2003-ban. Volt egy ötletünk arra, hogy ugyan voltak már kézi készülékeink, de lehetetlen volt őket használni, mert kicsi, apró fontok, apró menük voltak hozzá. Terveztünk egy olyan felhasználói felületet ezekhez, hogy ha megfogta az ember, akkor ujjal lehetett nyomkodni, naptártól az e-mailen át minden logikusan el volt benne rendezve. De jött a navigáció és akkor ez a vonal dőlt be először, aztán a játék. Demozásig jutottunk el vele. Amikor kijött az első iPhone, akkor mondtuk is, hogy igen, a miénk is ilyen volt. Nem hiszem, hogy inspiráltunk volna bárkit, csak az a fajta felhasználói interakció kutatás, vagy az a UX alapú gondolkodás, amiről akkor még szó sem volt, nálunk már megvolt. Játék oldalról volt egy csomó 3D és grafikai, valamint hardcore gamer technológiánk, másik oldalról pedig volt egy UX megértésünk, hogy hogyan lehet ezt az egészet emberek kezébe adhatóvá tenni, harmadik oldalról pedig bejött a társtulajdonosok révén a nagyon menő digitális térképészeti gondolkodás és kereskedelmi hozzáállás. Utólag visszanézve teljesen egyértelmű, hogy ebből lett valami, de akkor ennyire tisztán nem láttuk, hogy ez mennyire jó lesz együtt. Amikor megjelent az első termékünk amiben a játékosság, a felhasználóbarátság, a térképészeti innováció találkozott, akkor fölrobbant és nagyot szólt.

A másik oldalról viszont változnak a piacok a technológiában nagyon gyorsan. Amikor elkezdtük, akkor eleinte SD kártyákat árultunk pocket PC-hez. Két évvel később már a készülékgyártókkal szerződtünk le, akik beépítették a kütyüikbe, és akik már nem annyira igényelték az iGo brandet, amivel az elején indultunk. Pár évvel később pedig ezek a gyártók is eltűntek és autókban lett a legnagyobb piaca a navigációnak. Ez a vonal futott fel és ott már egyáltalán nem lehetett a mi brandünkkel találkozni. Néhány évente volt egy jelentős piaci váltás a cégben, ami stratégiai, technológiai, értékesítési váltásokat és még rengeteg mindent jelentett. De ennek a technológiának még a legelső játékainkból vannak a kódjai, amelyek ott vannak ma egy Toyotában vagy egy Ferrariban. Jó érzés, hogy az első kis gagyi játékaimból maradt benne valami. 2015-ben szálltam ki az NNG-ből. Rengeteg idő, rengeteg probléma, rengeteg minden, rengeteg kreativitás, de ahogy nőtt a cég, egyre kevesebb lett a kreatív feladat és egyre több a lapátolás.

Az induló csapatodból dolgozol ma is valakivel együtt?

Nem annyira. Késmárki Lacival (Goró) együtt dolgoztunk az egészségügyi informatikai rendszeren később, vele azóta is rendszeresen csinálunk valamit évente. A veszprémi egyetemen eltöltött fél év alatt ismertem meg, ahol a feleségemet is. A Possible Gamesről lemaradtam, mert nyakig voltam az NNG-ben, de abból a szempontból meg zseniális volt, hogy megtalálták a választ, hogy hol van még olyan lehetőség a piacon, ahol úgy lehet játékot fejleszteni, hogy az még az élményről szóljon, ne az emberek lehúzásáról. Az alkalmazott játékfejlesztés volt az ő esetükben a nagy találmány, a brandelt játékok, mint például az Én kicsi Tescom, ami megengedheti magának, hogy egy jó játék legyen. Nem az a kérdés, hogy tudunk-e még kizsarolni egy dollárt a felhasználóból, mert ebben nem lehet pénzt költeni, nem lehet fizetni, csak jó játéknak kell lennie a Tesco brandjével.

Jelenleg üzleti angyal és startup tanácsadó vagy. Hogy tetszik ez a terület?

Nagyon élvezem, három éve csináljuk a feleségemmel, Majával. Szerintem van egy nagyon erős, feljövő startup generáció. Azonban van egy félreértés a magyar köztudatban, mert valamiért azt gondoljuk, hogy a startupper az egyetemista, amiben a Facebook film sokat nyomott a latba. A korábban említett Logiscool alapítója például egy ötven éves házaspár, akik elkezdték, mert nem találtak a lányuknak programozói iskolát. Egész életükben cégeket építettek, marketing ügynökségekben dolgoztak, saját cégben, más cégeknél együtt, vagy külön. A cégépítés, a vállalkozás, a marketing nagyon erősen bennük van, és olyan élet-, munka- és üzleti tapasztalattal álltak neki, hogy nekik már abban tudok segíteni a kezdeti lépések megtevése helyett, hogy hogyan tudjanak gyorsabban futni.

Általában elmondható, hogy a portfóliónak jelentős része 30-40 éves alapítók cége. Nagyon kevés olyan van, ahol huszonéves lenne az alapító, de van olyan is, ahol már húsz évesen nagyon érettek és végigcsináltak pár dolgot. Azt látom, hogy pont ezek a nem átlagos emberek, nem átlagos középvezetők csinálnak most startupot, azok, akinek már volt pár cége, és akik már nem csak sétálni szeretnének, hanem futni is. Összességében jó hatása van a Hiventuresnek a startup ökoszisztémára, mert pont az első bukását a startuppernek senki sem finanszírozza szívesen. Az, hogy az állam finanszíroz rengeteg embernek egy első buktát jó, mert a másodikra már jobb eséllyel fog sikerülni. A nagyon korai fázis még veszélyes, mert 95% felett van a bukás aránya. A legtöbb cég, akivel dolgozom nem Hiventures vonalról jönnek, szinte mindenki saját maga eltudott indulni az első lépésekben. Ők nagyon gyorsan jutottak el odáig, hogy legyen működő termékük és ügyfelük. Ez az a típus, aki először megtalálja az ötlethez az ügyfelet, és utána kezdi el csinálni, és nem épít hosszasan egy légvárat más pénzéből.

Van értelme startup programot elindítani egy egyetemen?

Igen, tudva azt, hogy azokból nem feltétlenül lesznek világraszóló sikerek azonnal, mert egy egyetemen, egy iskolában nem a sikert kell elindítani, hanem az alapítókat az útjukon, azon a tanulási görbén, amin tapasztalnak, amin kipróbálhatják magukat. Például az egyik kedvencem az AKG-ban a YE (Young Enterprise), ahol kis csapatok gimnazistákból céget alapítanak – nem startupot és nem SAAS üzleti modellben – kézműves szappant, vagy málnaszörpöt készítenek, csinálnak hozzá marketinget és eladják a piacnak. Végigpróbálják azt, hogy mennyi munkával jár mindez, fizetnek adót és csinálnak mérleget. Az, hogy ezt a lehető leghamarabb oktassuk, és hogy a gyerekek megtanulják hogy hogyan működik az üzlet a világban, azt nagyon fontosnak tartom. A Logiscool a Bridge Budapesttel közösen létrehozta a Bridge Bizniscool-t, ahol pont ezt a csapat- és üzleti gondolkodást sajátítják el, hogy hogyan lehet együtt céget létrehozni.

Mit gondolsz, mivel lehet robbantani a jövőben?

Nehéz megmondani, mert szinte bármivel. Magyarországról inkább a B2B a könnyebb, de vannak példák, amik ezt cáfolják. Azt látom utólag, hogy mindegyiküknél logikus, hogy miért jutottak oda, vagy hogy miért lehetnek sikeresek, de azt is gondolom, hogy ha az embernek nincs valami plusz előnye a témájában – például mint amilyen nálunk a játék és a mobil 3D volt, illetve az innovatív térképészek a csapatban –, mondjuk ha csak azonos kompetenciák állnak össze, hogy csináljanak valamit, úgy nem sikerülhet.

Abból, ahonnan jövünk apró tudásdarabok is jönnek velünk, és ha a tudásdarabok jól adódnak össze, abból lehet siker, ami valahol sokkal inkább az alapítókról szól és a sikereikről. Ez egy fura kattanásom – amiben eltérek a legtöbb magyar befektetőtől – hogy én nagyon alapító fókuszú vagyok. Azt gondolom, hogy nekem az az egy feladatom van a tevékenységemmel, hogy nagyon jó fej alapítókat találjak és segítsek nekik kiteljesedni. Ha ez működik, akkor sikeresek lesznek, de nem miattam, vagy a pénz által, hanem azért, mert ők magukból kihozzák, megtalálják a saját történetüket. Amit én adok nekik ehhez, azok a nézőpontok. Fel tudok mutatni olyan összefügéseket, amivel segítek nekik, hogy megfelelő kérdéseken gondolkozzanak, de a jó válaszokat is nekik kell megtalálniuk. A legjobb érzés persze az, ha ők maguktól jól döntenek.

A kutatás az NKA támogatásával valósult meg.