Seres Szilvia beszélgetése Szőnyi Andrással, a Ludwig Múzeum multimédia felelősével.
Hogyan kerültél anno a C3 Kulturális és Kommunikációs Központba?
Az Internet révén kerültem a C3-ba. A Nemzeti Múzeumban találkoztam a HTML nyelvvel, ahol a műtárgyleírásokat HTML-ben kellett felvinnünk az ottani adatbázisba. Abból alap szinten megértettem a struktúráját, ami nagyon megtetszett, jól és logikusan lehetett vele építkezni. Ezek után összeraktam a Múzeumi Hírlevel weboldalát, ami olyan jól sikerült, hogy azt gondoltam, szeretnék weboldalak készítésével foglalkozni. Akkoriban persze még az autodidakta tanulás jóval nehezebb volt, nem állt még rendelkezésre az azóta interneten elérhető hatalmas tudásbázis. Ma ha a neten rákeresel bármilyen problémára, rengeteg segítséget lehet találni. Úgyhogy akkoriban inkább más oldalak forrásait elemezve jutottam el a megoldásokhoz. Aztán 1997 novemberében Benedek Gáspár – a párom, Benedek Anna testvére – akkor már a C3-ban dolgozott és ő szólt, hogy webmastert keresnek, így kerültem oda. Elmondtam Peternák Miklósnak a vágyamat a webmesterségről, és hálás vagyok neki, mert tudta, hogy kezdő vagyok, de adott egy esélyt 1997 novemberében.
Milyen volt a C3-as kezdet?
Amikor bekerültem a TechLab-be azt láttam, hogy csak profi programozók, rendszergazdák vannak körülöttem. Be is voltam tojva rendesen. Volt olyan, hogy Peternák Miklós kérte, hogy tükrözzünk egy külföldi weboldalt a C3 szerverére, mire vissza kellett kérdeztem, hogy mit jelent az, hogy „tükrözni”? Ebben akkor Pecsenyénszky István segített, aztán lassan belejöttem. A C3-nak akkoriban volt egy másik profilja: művészek pályázhattak a médiaművek megvalósítására, ebben nyújtott főleg technikai hátteret a C3, és ez volt az, ami nagyon nagy lehetőséget adott és kinyitotta a horizontomat. A webezés mellett egyre több ilyen projektet kaptam a C3 egyéb technikusai mellett. Ez nagyon jó periódus volt, mondhatjuk a C3 hőskorszaka. Sorban jöttek magyar és külföldi médiaművészek teljesen különböző feladatokkal, animációtól kezdve hang- és videomunkákon keresztül, webes, 3D modellezős feladatokig. Exponenciálisan nyílt ki a projektek mentén a tudásom. A teljes multimédiás spektrum elkezdett érdekelni.
Honnan ered a multimédia iránti érdeklődésed?
Két korai „analóg” emlékem van ehhez kapcsolódóan. Az első, amikor megtaláltam a fekete-fehér televíziónkon a fényerő-kontraszt gombokat. Tudod, amikor a képet letekered teljesen feketére, majd kezded kivilágosítani és mondjuk a bemondó arcán a tónusok, a főfények előtűnnek, de közben olyan poszteres, videoklipes hatást kelt. Gyerekkorom egyik fontos vizuális élménye volt, és egyben az első valósidejű mozgókép manipulációm.
A másik, amikor találtunk a barátomnál egy magnót, ami eredetileg arra volt képes, hogy a kazetta manuális megfordítása nélkül körbe tudta játszani a kazetta mindkét oldalát. Azonban elromlott – valószínűleg nem rakta át rendesen az olvasófejet – így a B oldal helyett az A oldalt kezdte visszafelé játszani. Ez engem akkor nagyon inspirált és elkezdtünk felvenni visszafelé olvasott szövegeket, ezeket játsszattuk le a „rossz” magnóval, így a kétszeresen megfordított hang már rendes irányban szólalt meg, de azzal a nagyon furcsa, Twin Peaks-es/Egészséges erotikás intonációval, vicces volt. Az első digitális emlékeim pedig a ZX Spektrum nevű számítógéphez kötődnek. Nekem sajnos nem volt ilyenem, de egy barátom egyszer kölcsönadta az övét, amihez volt egy nagyon kezdetleges dobgép, az nagyon lenyűgözött, illetve volt egy betűtervező program is. Így 12-13 évesen már próbálkoztam saját betűtípus készítéssel is.
Kikkel dolgoztál együtt a C3-ban?
Elsőnek mondanám Komoróczky Tamást, akivel a mai napig együtt dolgozunk. Az első közös munkánk hat klasszikus műfajú kép összerakása volt, szerepelt köztük csendélet, portré, zsáner, tájkép, exterior, enterior. Az volt a jó benne, hogy Tamás jött a képi ötleteivel és ezeket nagyjából valósidőben tudtam leképezni a képszerkesztőben.
Ezek végül nagyon jól sikerültek, ha jól emlékszem, a csoportos kiállítás meghívójára is a Tájkép című – aminek az alapját a C3 mosatlan edényekkel teli konyhájáról készült fotó adta – került. Tamással való kapcsolatomat továbberősítette, hogy 2001-ben ő volt a Velencei Biennalé egyik kiállítója, és felkért asszisztensnek. Fél évre el is kéredzkedtem a C3-ból, hogy együtt tudjak dolgozni vele a projektjén. Ez egyrészt nyomatokból állt, konkrétan kitapétázta a pavilont. Készült pár elég komplex tapétaminta és hat videó az OCD (Obsessive Compulsive Disorder) tematikájára. Ezen kívül csinálhattam egy hanginstallációt. Ez tulajdonképpen annak volt egy korai kezdeménye – amit a mai napig szeretnék megcsinálni – hogy létrehozhassak egy olyan hangszobrot, ahol a térben megjelenő hangok jól elkülönülnek, mégis erősítik egymást, és ahol a befogadó mozgásával fejeződik be a kompozíció. A technika adta lehetőségekkel ezt akkor, ott, amennyire tudtuk, megoldottuk. Mozgott a térben egy zenei szövet, és mozoghatott köztük a látogató.
De a magyar művészek közül szinte minden művésszel, aki a C3-ban megfordult, dolgoztam. A felsorolásokkal az a baj, hogy valaki mindig kimarad, úgyhogy elnézést kérek azoktól, akiket kifelejtek: Beöthy Balázs, Chilf Mari, Eike, El Hassan Róza, Előd Ági, Erhardt Miklós, Hecker Péter, Julius Gyula, Kapitány András, Keserue Zsolt, Langh Róbert, Németh Hajni, Ravasz András, Schneemeier Andrea, Sugár János, St.Auby Tamás, Szarka Péter, Türk Péter, Váli Dezső, Vécsei Juli, Zilahy Péter. Komoróczkyn kívül talán Beöthy Balázs, Ravasz András, St.Auby Tamás és Váli Dezső voltak azok, akikkel többször is működtem, működöm együtt a mai napig.
Külföldiek esetében van kedvenc projekted?
Tilman Künzel hanginstallátor az, akit nagyon a szívembe zártam 1999-ben, amikor a Lights & Sounds projektjén dolgoztunk. Nagyon hasonlóan gondolkodunk a hangról, zajokról, loopokról és az ezekből összeálló kompozíciókról. Közben a művei képi megjelenítésben is van egy elegáns lazasága. Például az akkori meghívójának arculatát egy mikropop zacskójáról vette („Amikor már nem hallod, hogy pattog, vedd ki!” ikont használta fel). De Eric Andersen-nel, a Fluxus-mozgalom egyik alapító tagjával is dolgozhattam együtt 2000-ben, a The Pyramid című webes projektjén, ahol Kheopsz piramis belsejét modelleztem meg VRML-ben. Ha egy plugint letöltöttél a böngésződhöz, akkor tudtál 3D-ben realtime mozogni benne, sőt még a rejtett kamrákat is belehetett járni, ez akkor nagy szó volt. Emiatt kezdtem el tanulni 3D-zni, illetve a VRML-t elsajátítani.
Meddig ment a webmesterség?
1999-ig, amíg megjelent a C3-ban Nikázy Gusztáv, aki sokkal felkészültebb webmester és főleg sokkal jobb designer volt, mint én. Ő vette át tőlem a feladatot. Rájöttem közben, hogy bár nagyon szeretnék a multimédián belül mindenhez érteni, de jó grafikus designer soha nem leszek. Márpedig a C3 webmestersének az alapítvány hatalmas weboldalának kezelése mellett a fő feladata az volt, hogy havonta egy-két projekt-oldalt kellett csinálnia saját arculattal, és ebben én egy kicsit mindig elvéreztem. Viszont közben jól tudtam hozni a projektek multimédiás feladatait, ahol nem egy arculat kitalálása volt a feladat. Szóval ahogy megjött Guszti, beállt az egészséges egyensúly: ő lett a C3 webmestere, én pedig csak projekteken dolgoztam, ami persze nem zárta ki a webezést, mivel továbbra is érkeztek kimondottan webre szánt médiamunkák.
A rezidens művészekkel való együttműködés mennyire ment könnyen? Jó egyáltalán a technikusi titulus?
Azt hiszem, inkább asszisztensnek igyekszem elképzelni magamat minden projektben, ahol számomra az a legfontosabb, hogy, amit a művész képviselni akar, az megvalósuljon, abból semmi ne vesszen el. Az az alapja egy jó projektnek, hogy értsük egymást a művésszel. Elég sokféle emberrel dolgoztam már, és azt hiszem, nemcsak megtalálom a hangot, de sokszor már szavak nélkül leveszem, ki mit szeretne, milyen típusú dolgok mozgatják. Ennek kell aztán megfeleltetni a technikai megvalósítást. Ha már mélységében is tudom, hogy mi a cél, akkor már tudok javaslatot tenni arra, hogy az eszköztáram szerint mi lenne a legjobb megoldás. Ha olyan típusú művésszel dolgozom együtt, akin azt érzem, hogy kicsit bizonytalan, latolgatja a dolgokat, akkor nem egy robusztus dolog készül először, hanem inkább egy modell, ahol még könnyű cserélgetni az elemeket. Aztán ha megvan a végleges irány, akkor el lehet kezdeni a végső megvalósítást. Persze van olyan művész is, aki nagyon tudja, hogy mit szeretne, ilyen esetben inkább operátori feladatok vannak, akkor a technikusi titulus a megfelelő.
Milyen volt a C3 adta lehetőség a művészeknek?
Én úgy éreztem, hogy akkoriban az egész országnak olyasmi hangulata volt, mint a C3-nak. Tartott még a rendszerváltás utáni lendület, ami miatt a C3-ba kódolt lehetőség nem is volt annyira feltűnő, hiszen az egész ország teli volt lehetőségekkel. Volt egy hely, ahova be lehetett menni ingyen internetezni – persze mindig tele volt –, de olyan nagyon különleges nem volt és a művészek is úgy voltak vele, hogy most egy ilyen – nyugathoz felzárkózó – korszak van, és ennek a C3 is a része. De ettől még a helyén és jól kezelték a szituációt. Tök jó volt, hogy összeértek a projektek, szimultán 2-3 dolog zajlott a C3-ban. Az is nagyon jó volt, hogy ezek aztán meg is jelentek egy-két évente nagyobb médiaművészeti kiállításokon, külföldi művekkel egy közegben bemutatva. A légkör nagyon inspiráló volt. Mindenki több dologhoz értett és a korosztály is vegyes volt.
Masaki Fujihata: Nuzzle afar. Interaktív installáció a Perspektíva kiállításon. Műcsarnok, 1999. C3 archívum.
A ParaRadio például a C3-on belül egy nagyon zsezsgő, színvonalas, jó légkörű hely volt. Közben az Auditoriumban szintén nagyon jó előadások zajlottak. Ha lenne erőforrásom, akkor csinálnék egy ilyen helyet. A Kitchen Budapest és a többi Lab minha ezt akarta volna megvalósítani, de az az „ártatlanság”, ami anno a C3-van volt, mára megszűnt. A többiek már inkább befektetésként kezelték a projekteket, amivel vagy nyertek vagy buktak közösen, de azokban már megjelent a gazdasági megtérülés elvárása is.
A kreativitás kell a piac számára.
Szerintem három fajta médiaművész van. Az egyik, aki a műfaji határokat feszegeti, kvázi feltaláló. A PIPS:Lab erre egy jó példa. Őket például az izgatja, hogy hogyan lehet számítógéppel összekapcsolt kamerákkal a tér- és fényleképzéseket fokozni. Alapvetően programozói attitűddel médiaművészeti tartalmat állítanak elő, ami sokszor annyira innovatív, hogy simán átkerülhet kereskedelmi területre is. Tőlük vettek is meg reklámhoz egy általuk kitalált vizuális eljárást, mert annyira jól nézett ki, hogy kiesett a képernyőből.
A másik típus, aki teoretikusan áll a médiához, tehát tecnhológia-független, azaz magára a médiumra reagál, így az bármikor felcserélhető, lehet az egy fotó alapú mű az 1900-as évek elején, egy installáció szalagos magnóra az ötvenes-hatvanas években, vagy egy internetes projekt is 2000-ben, egy tőről fakadnak.
A harmadik, a legfiatalabb művészgeneráció, aki már beleszületett a számítógép létébe, a multimédia világába. Nekik már annyira adekvát eszköz a számítógép, hogy a (mozgó)kép/hang/zene létrehozásához nem is gondolkodnak másban, ez a természetes mozgásterük.
Meddig voltál a C3-ban? Hogyan változtak a prioritások?
1997 novemberétől 2013 májusáig voltam ott. Az egyik lehetséges megközelítés az anyagi források tengelye, amely átszervezte idővel az egész alapítvány működését. A Soros Alapítvány hároméves programjaként indult a C3, ehhez kapott helyszínt, eszközöket és működési dotációt, de ki volt mondva, hogy a három év leteltével ennek vége lesz, azután önfenntartó szervezetként kell működnie. Szerencsére ezalatt a három év alatt valóban kitermelte a központ az önfenntartásához szükséges forrásokat. Elkészült a Freemail, az első magyarországi, ingyenenes levelezőrendszer, amit 1999-ben megvásárolt az akkori Origo. Így 1999-től a Freemail eladásával és további üzemeltetésével kialakult egy olyan gazdasági láb, amivel – pályázati források mellett – az intézmény saját lábra tudott állni és a kulturális tevékenységét is tudta finanszírozni. Aztán készültek további fejlesztések, például a Webterminal, ami sajnos nem lett olyan sikeres és nagy horderejű, mint a Freemail. Pedig egy remekül összerakott eszköz volt, ingyenes nettel, abszolút alkalmas utcai és beltéri használatra, de valamiért nem csapott le rá a piac. Talán az lehet a fő oka, hogy nem volt a C3-ban kapacitás arra, hogy az ott készült szellemi javakat termékként értékesítse valaki. Emiatt egyre több kompromisszumot kellett kötni és szűkebbre kellett húzni a nadrágszíjat és a szolgáltatásokat – mint például a műhely és rezidens pályázatok vagy a ParaRadio – sorban lekapcsolni. Ha jól tudom, 2013-ban a Freemail üzemeltetési szerződése is megszűnt, így kiestek a fix bevételek.
Aztán ott van a <19 Szabadfogású Számítógép verseny, amit 2003 óta minden évben megrendeznek. A kezdeményezés nagyon fontos és sok fiatalt állított pályára, de legalábbis erősítette meg abban, hogy a számítógép nemcsak „kockáknak” való, mégis méltatlanul alul van reprezentálva. De egészen pontosan nem tudom, hogy ezek hol csúsztak meg. Kicsit talán visszakapcsolható a C3 „ártatlanságához”, ami az előnye volt, az lett a hátránya is: nem akart (és nem tudott) minden ott készült szellemi terméket pénzre fordítani. Ha nem így alakult volna, talán még ma is ott beszélgetnénk, és én is a C3 munkatársa lennék.
Jelenleg a Ludwig Múzeumban dolgozol. Ott is résztveszel ilyen típusú projektekben?
Néha készülnek itt is médiaművek, ami továbbra is nagyon szeretek, de azért alapvetően ez egy múzeum és nem egy kreatív lab. Itt inkább kész művek bemutatása a fő profil. A következő Türk Péter kiállítására készül egy animáció, azt talán sorolhatjuk ide. Péternek volt egy képalkotási elmélete, vagy inkább korszaka: téglák bizonyos szabályok mentén való forgatasából és egymás után helyezéséből kialakuló rendszerekkel foglalkozott. Ehhez aztán készült is egy szoftver még C3 hőskorszakában Acsai Gábor jóvoltából: bizonyos paraméterek megadása után a program kirajzolta a téglák lehetséges elrendezését. Korábban Péter ezeket miliméter papíron rajzolta meg. Hagyatékának feldolgozása során derült ki, hogy többezer ilyen képet csinált a szoftverrel. Ezeket szeretnénk most a kiállításon bemutatni, illetve az ehhez készülő animációval a módszerét még szemléletesebbé tenni.
Aztán amióta a Velencei Biennále Magyar Pavilonjában bemutatott kiállítások megrendezése a Ludwig Múzeum feladata lett, azt feltételezi, hogy minden évben új művek készülnek a pavilon terére szabva. És attól függően, hogy mennyire önjáró az aktuális képzőművész vagy építész csoport, lehetnek ilyen típusú feladataim.
Dolgozol még együtt Komoróczky Tamással?
Igen, lassan 20 éve dolgozunk együtt, továbbra is a kiállításaihoz készülő videókat vagy digitális nyomatokat készítjük együtt, plusz a hang részével foglalkozom: ha kell, zenét készítek vagy hangmontázst. Ez mindig attól függ, hogy a kiállítás koncepcióját mi segíti jobban. A legutolsó videója, a Divide and quit esetében például az összes hangot, amiből a videó hangja építkezik, Tamás gyűjtötte, én csak „rekomponáltam” őket.
Szoftverek az életedben?
Amikor az ember weboldalt csinál, akkor nem lehet a képszerkesztést megúszni, így a HTML szerkesztő szoftverek mellett (Webedit) Photoshopra mindig szükség volt. Talán ezt szoftvert használom a legtöbbet, ha nem csak hang-fókuszú munkáról van szó, akkor a Photoshop szinte megkerülhetetlen. Illustratort használok a vektoros dolgokhoz, de mára azt lehet mondani, hogy az Adobe cég szoftverei teljesen lefedik a teljes multimédiás spektrumot, így főleg azokat használom. Ami korábban nagy hatással volt rám, – az akkor még Macromedia által fejlesztett – Flash volt. Ennek egy olyan logikus interfészt sikerült csinálni, hogy első megnyitáskor, 3-4 mozdulattal az ember nagyon könnyen animációs sikerélményeket tudott elérni. Ebbe nem lehetett nem beleszeretni, szárnyakat adott. Aztán a 3D-s feladatok miatt kezdtem el a Maya-t. Ma már 3D-re inkább Cinema 4D-t használok, mert azt integrálta az Adobe. Aztán rengeteg audio szoftvert használtam, ez megérne egy külön beszélgetést, de ami nem változott: hangszerkesztésre a mai napig SoundForge-ot használok. Ennek volt egy zeneszerkesztő „testvére”, az Acid, amiben volt egy számomra hatalmas áttörés amikor megjelent benne az a fajta loopolási lehetőség, hogy a hang magassága a rimusra feszítés közben nem változott. Ez korábban megvalósíthatatlan volt, illetve csak cél-hardverekben, samplerekben volt elérhető. Ez is egy fontos alapélményem volt. Rengeteg ilyen loop-alapú zenét csináltam, ez legalább annyira lenyűgőzött, mint a fényerő-kontraszt a tévén. Ma már a hang- zene komponálásra legtöbbször az Ableton Live-ot nyitom meg.
Milyen lenne egy ideális alkotó hely ma?
Non profit, alapvetően művészet alapú lenne, de nem csak művészeknek, hanem gyártásra és oktatásra is fókuszálna, az utánpótlás kinevelése is fontos vállalása lenne. Mert egyfelől egyre kevésbé kell szoftverek mélyére látni, a feladatok nagy részét a szoftverek maguk is el tudják végezni. Például egy asszinkronban lévő videó hangját ma már magától helyére illeszti egy vágó program – ez a vonulat ér össze a korábban említett legfiatalabb médiaművész generációval –, de másrészről mindig lesznek olyan médiaművészeti projektek, amelyek igénylik egy vagy több szakember specális tudását.
Van portfóliód, dokumentációd, ahol egyben látható az eddigi munkássságod?
Soha nem értettem a magam domborításához, portfólióm sincs, ebben nagyon rossz vagyok. A zenéimet valamennyire gyűjtöm magamnak, de azok sem érhetők el publikusan. A weboldalamon is rendet kéne raknom. Egy ideig frissítettem a weben is elérhető munkákat, de mostanra az is nagyon el van hanyagolva, a klasszikus „mindig a suszternek lyukas a cipője” helyzet. Ezen kívül valamennyire megtanultam autodidakta módon billenytűzni, néha játszom zenekarban, néha nem. Jelenleg az NDK zenekar tagja vagyok.
Fotó: Zsófia Rózsabimbó Szepesi Forrás: NDK zenekar Facebook oldala
Korábban játszottam a Santa Diver trióban, ami velem együtt akkor egy ideig quartetként működött, de erősebb volt a hangjuk hármasban, ezért végül kiszálltam. Még korábban volt a Chakra Hacker nevű zenekar. Aztán volt még pár korábbi zenekar, amiket már nem is sorolnék. A zenélés is mint egy potenciál van jelen az életemben, de ahogy nem vagyok hivatásos médiaművész, úgy nem tekintem magam zenésznek sem, egyszerűen hiányzik belőlem az a művész attitűd, amivel valamit nagyon képviselni akarnék. Sokféleképpen lehet igazat, fontosat mondani és engem inkább az érdekel, hogy az éppen aktuális kérdéseket egy adott művésznek segítve hogyan tudjuk megvalósítani.
A kutatás az NKA támogatásával valósult meg.
Comments are closed.