„Kell egy közös nevező…”

Seres Szilvia beszélgetése Czegledy Nina médiaművész, kurátor, íróval.

Budapesten születtél és Kanadában élsz. A művészet–tudomány–technológia iránti interdiszciplináris érdeklődésedet olyan projektek tükrözik az elmúlt évtizedekből, mint a Fényjátékosok, Rezonancia – Elektromágneses testek, a Digitális testek – virtuális látványosságokUtóbbi a biotechnikai tudományok, a digitális fejlődés és ezek művészettel való kapcsolatát mutatta be a Ludwig Múzeumban. Számtalan nemzetközi projekt résztvevője, fesztiválok, fórumok, műhelyek szervezője és előadója vagy világszerte. Hogyan indult az új média iránti érdeklődésed? 

Human-genetikai kutatással kezdtem a pályámat, később képzőművészeti és filmes területen folytattam. A kutatások alkalmával is már sok olyan dologgal foglalkoztam, ami az új technológiákat bevezette. Például time-lapse fotózási technikával mikroszkópon keresztül rögzítettünk felvételeket. Akkoriban ezeknek a módszerét is ki kellett találni, ami úttörő tevékenység volt. Kezdetben egy torontoi intézetben dolgoztam genetikai kutatásokon és diagnosztikában. Szerencsés voltam, mert érdekes emberekkel dolgozhattam, akikkel közösen publikáltunk is. Egy ideig egyszerre dolgoztam a kutatóintézetben és kezdtem el kerámia muralisokkal foglalkozni esténként egy stúdióban. Ezt is együttműködésben csináltam, ami jellemző a munkásságomra, hogy mindig kooperációkban, együttműködésekben gondolkodom. Az átjárások az egyik területről a másikra nagyon fontosak, éppen ezért a kezdetektől érdekel a cross-diszciplinaritás, úgy gondolom, hogy ez a jövő.

Milyen projekteket kezdeményeztél és mikortól Magyarországon?

A 80-as években programokat hoztam a Műcsarnokba Kanadából, amelyek főleg csere alapon működtek. Kurátori aktivitásom elején 1982-ben Révész Lászlóval és Böröcz Andrással meghívtak a torontoi Rivoli Galériába, ahol kiallítást, performanszokat és filmvetítéseket is tartottunk. Ide az Indigo csoport művészeitől hoztak műveket a saját alkotásaik mellett. Sikerült szereznem egy nagyobb támogatást Kanadában, aminek a révén a Keleti Parttól a Nyugati Partig bemutattuk ezeket a műveket. Ez volt az első alkalom a második világháború óta, hogy magyarországi kortárs művészet ilyen mértékben bemutatkozhatott. Dolgoztam Böröczön és Révészen kívül Sugár Jánossal, Szegedy-Maszák Zoltánnal és Erdély Miklóssal Budapesten, Torontoban és New-Yorban is. Sok mindent láttam és kísértem figyelemmel, különböző konferenciákon, kiállításokon vettem részt. Többször voltam New Yorban. Akkoriban nem kellett útlevél kanadai állampolgárként, könnyű volt közlekedni.

A budapesti Soros Alapítvány Képzőművészeti Dokumentációs Központ (SCCA) munkájában is részt vettél?

Külsősként a budapesti SCCA projektjeiben vettem részt, de majdnem mindegyik SCCA Központban jártam valamilyen esemény kapcsán. A budapesti mintájára úgyanis 1991-től összesen húsz országban alakultak további Művészi Központok elsősorban Közép- és Kelet-Európában, valamint a volt Szovjetunió egyes országaiban. Ezek a helyi képző-, ipar- és előadóművészet támogatására ösztöndíj-pályázatokat hirdettek és kiállításokat szerveztek. Fontos feladataik között szerepelt a kortárs művészetre vonatkozó nemzetközi információk gyűjtése és továbbadása is. Így átfogó és naprakész információk álltak rendelkezésre adatbázisaikban. Ezen kívül olyan helyeken is jártam és dolgoztam mint Albánia, Belorusszia stb. Magyarországra a kezdetekben inkább film és video válogatásokat hoztam kurátorként. 1993-ban Welcome Canada Bienvenue rendezvénysorozat keretében valósult meg egy kísérleti film programom a híres Michael Snow-val, aki eljött velem Budapestre. Ugyancsak ekkor volt az Aboriginal Film Program is a Néprajzi Múzeumban. A vetítésre akkora volt az érdeklődés, hogy többször megismételtük. Az első ilyen jellegű program volt Budapesten.

Ennek az aktivitásnak az akkori kanadai helyzetben lehetett támogatást szerezni az úgynevezett Művész Tanácstól és a Külügyminisztériumtól, hogy az ember csereprogramokat valósítson meg. Mindenki mosolygott, amikor ezekért a támogatásokért folyamodtam, mert a kanadaiaknak nem volt különösen érdekes akkoriban Lettországba, Észtországba vagy Oroszországba eljutni. El is jutottam mindenhova. Szerencsének érzem emiatt magam.

Először 1991 novemberében a Magyar Képzőművészeti Főiskolán találkoztam veled, ahol a Torontói Művészeti Fesztivál keretében a VideoBridge  Toronto – Budapest művészeti akció valósult meg, aminek egyik szervezője voltál. Mi volt ennek az aprópója?

A VideoBrigde-t Johanna Householderrel a torontoi Művészeti Egyetem professzorával valamint magyar kollegákkal együtt raktuk össze. Már az internet nemzetközi elterjedése előtt telefonvonalon létesítettünk kapcsolatot Toronto és Budapest közt. A telekonferencia eszközeinek felhasználásával egy interkontinentális, audio-vizuális összeköttetés valósult meg a magyar és kanadai főiskolások között a Torontoi Művészeti Fesztivál alkalmából. Az eseményt Kopper Judit és társai a Magyar Televíziótól úgy Torontoban, mint Budapesten felvették és a Médiamix című műsorban bemutatták. Torontoban egy hatalmas vászonra vetítettük ki a képet és kihangosítottuk a hangot. Volt egy előkészítő időszaka az egésznek a diákokkal.Kezdetektől tudtuk úgyanis, hogy lesz egy 10 másodperces időeltolódás, amit kértünk, hogy a performanszok esetében a hallgatók vegyenek figyelembe és reagáljanak rá, használják fel. Egyszerű performanszokkal készültek, mi pedig váltogatni tudtuk a képet a két helyszínen. Persze a szervezésnek voltak rész komplikációi. Például a videotelefont Vancouverből hozták el nekem kölcsönbe Torontoba, ahonnan Budapestre hoztam. Postán nem lehetett küldeni.

VideoBridge  Toronto – Budapest, nyitó kép Bakos Gáborral, Magyar Képzőművészeti Főiskola, 1991 Fotó: Intermédia Archívum
VideoBridge  Toronto – Budapest, Cserny Márton performansza, Magyar Képzőművészeti Főiskola, 1991 Fotó: Intermédia Archívum
VideoBridge  Toronto – Budapest, Cserny Márton performansza, Magyar Képzőművészeti Főiskola, 1991 Fotó: Intermédia Archívum

A Budapest Pride 1993-ban indult az I. Magyar Meleg és Leszbikus Filmfesztivál néven. Erre is hoztál egy válogatást a Toldi Moziba. Milyen anyagot hoztál?

Adele Eisensteinnel dolgoztam együtt és „Hot Stuff” volt a címe az összeállításnak. Az amerikai részt Chriss Hill kurátor a buffaloi Hallwall Contemporary Arts Center-ből válogatta, míg a kanadai anyagot én a Torontoi Vtape támogatásával.

Több nemzetközi szervezet tagja vagy, köztük a Space Art Network tagja is. Mióta veszel részt a Leonardo/The International Society for the Arts, Sciences and Technology munkájában?

Körülbelül a 2000-es évek közepétől dolgozom sokat Leonardoval. Előtte 1995-től a ISEA International nemzetközi szervezet tanacsának tagja és 2000-től elnöke voltam. A Leonardo/ISAST egy non-profit szervezet, ami tudósok, művészek, kutatók és gondolkodók globális hálózatát egyesíti programjain keresztül. Fókuszában az interdiszciplináris munka és az innováció áll, miközben egy kommunikációs és publikációs nemzetközi csatornaként is szolgál. Az MIT Press publikálja a Leonardo számos kiadványát valamint a könyv sorozatot nyomtatott és on-line formában is.

A legismertebb az idén 50 éve Frank Malina által alapított Leonardo Arts And Science nevű folyóirata. Van egy LASER (Leonardo Art Science Evening Rendezvous) nevű nemzetközi hálózatunk. Torontoban és Montrealban helyi kollegákkal együtt szervezzük ezeket az estéket. Tavaly például „energia” témában meghívtunk fizikusokat és az egyetem dráma szakáról performansz művészeket hogy a témát saját szempontjukból járják körül. Egy kicsit provokatív esemeny lett így. Szervezőként úgy érezzük, hogy a provokáció egy fontos művészeti feladat.

A szervezet 50 éves fennállást ünnepeljük 2017-2018-ban. Mivel a Leonardo főhadiszállása Kaliforniában van, főleg ott szervezik az amerikai eseményeket. Felvállaltam a nemzetközi események javaslatait és társprezentálasát. Júniusban kezdtük és most Dublinban volt a hetedik alkalom. 2018 végéig az egész világon még 15-20 esemény van hátra. Ezen szorosan együtt dolgozom Roger Malina-val, aki Frank Malina fia, asztrofizikus és a Leonardo kiadványok főszerkesztője. Jelenleg egy interdiszciplináris fakultánst vezet a texasi A&M University-n. Az eseményeknél ragaszkodunk ahhoz, hogy mindenhol a házigazdákkal együtt építsük fel ezek kontexusát. Vannak útmutatók és elvek, de a cél, hogy ezek informálisak és intergenerálisak legyenek. Nem szeretnénk, hogy idős emberek nosztalgiázásába csapjon át az egész. Kevésbé van szó arról, hogy honnan jöttünk, hanem az a fontos, hogy hol vagyunk és hova megyünk. E köré a gondolat köré vannak felfűzve az eseményeink, amikkel nagyon sok háttérmunka van.

Mit gondolsz hova megyünk”?

Most egy gyorsan fejlődő és változó pozícióban vagyunk, ahol nem sejthető, hogy mi, hova visz. De nagyon érdekes a technológia és az elméleti dolgok összefüggésének vizsgálata és gyakorlati alkalmazása. Ez sok reményt ad arra, hogy hova mehetünk, de arra nagyon oda kell figyelni, hogy bevonjuk azt a generációt, aki már felépített dolgokat, kutatott, eredményeket ért el, konklúziókat vont le. Ezt a generációt fontos összehozni a „továbbvivők” generációjával, hogy a tudástranszferek megtörténhessenek. Kell keresni közös nevezőket mert az elzárkózás tragikus lehet. Ezen dolgozik a Leonardo is és én is nagyon fontosnak tartom. Ma a humán tárgyakat beleértve a történelmet is, kevesebbet tanítanak az egész világon. A legfiatalabb nemzedéknek így sokkal kevesebb referencia pontja van, amit ha tanítasz, akkor rögtön észre is veszel. Tavaly tanítottam egy szemesztert 18-19 éves fiataloknak Új-Zélandon és az ő hozzááálllásuk  mint az összes hasonló korú diáknak világszerte – már sokkal kevésbé fizikális mint inkább virtuális és online tartalmakkal kapcsolatos. Muszáj próbálkozni azzal, hogy a tudástranszferek egyensúlyba kerüljenek.

Archiválod a tartalmaidat, eseményeket?

Inkább azt mondanám, hogy megmentem ezeket. Az archiválás ma egy hatalmas probléma, mert folyamatosan változik a technológia és nehéz megoldást találni. Ez nem fog megszűnni, mert a piac folyamatosan hozza be az újdonságokat és megy előre. A baj az, hogy ma már egy CD-ROM-ról is nehezen lehet leszedni valamit. Nem lehet mindent átmenteni, lehetetlen. Olyan sok érdekes dolog történik állandóan, ami miatt nehéz individualistának maradni és a dolgokat távol tartani. Nekem szükségem van arra, hogy a munka mellett kicsit visszavonuljak és gondolkodjak. Rengeteget gyalogolok, sétálok és figyelek. Nagyon sok személyes kapcsolatot tartok fent.

George Legrady, Melentie Pandilovski, Nina Czeglédy, Metaforum I., Magyar Képzőművészeti Főiskola,1994 Fotó: Bölcskey Miklós

Ma vannak olyan területek amelyek szerinted felértékelődtek a világban?

Ilyen például a design. Torontoban az egyetemen van egy Inclusive Design Research Center. Együtt is működünk velük. Sokat foglalkoznak a fogyatékossággal, az autistákkal. Nagyon sok érdekes dolgot lehet ezen a területen is csinálni. Például Magyarországról származik az a fiatal biokémikus feltaláló, Juhász Márton, akitől a Gyroset ötlete származik. A Gyroset – a fejmozgás érzékelésével működő – a mozgásképtelenek kommunikációjának és közlekedésének segítségére kifejlesztett találmány, amellyel pár éve a NASA és a Google által alapított Singularity University versenyének fődíját nyerte el. Ma ez is beletartozik.

A beszélgetés a 2018 februári Műértőben jelent meg.
A kutatás az NKA támogatásával valósult meg.

Megosztom

Written by: