Seres Szilvia beszélgetése Szakál Tamás média designerrel.
„Halványulnak az emlékek, de az interjúk, amiket publikálsz előhozzák őket. A beszélgető partnereid közül legtöbben ismerjük egymást és ugyan azóta többnyire szétszéledtünk, de vannak a mai napig tartó munka kapcsolatok, és sok barátság is megmaradt ezekből az időkből. A 90-es években úgy éreztük sokan, hogy valami olyan új világnak a részesei leszünk, ami nagyon nagy változást hoz majd. A beszélgetéseidből jól látszik, hogy a legtöbben azóta is nagyon izgalmas dolgokkal foglalkoznak és sok mindent értek el, sikeresek lettek. Nagyon szerethető időszak volt, aminek minden percét lehetett élvezni. Nem mintha ma már nem így lenne, csak akkor mindenkinek új volt ez, ma már a jól megszokott digitális környezetben erre a tudásra építkezünk.”
Médiaművész diplomát szereztél a Lipcsei Képzőművészeti Főiskolán. Hogyan kerültél Németországba?
1990-ben, még a gimnáziumi évek alatt szerettem volna nyelvet tanulni külföldön és egy évre Lipcsébe kerültem. Annyira megtetszett, amit kint tapasztaltam és annyira macerás lett volna az utólagos adminisztráció a pótlásokkal itthon, hogy inkább kint érettségiztem és ott kezdtem el az egyetemet kommunikáció és újságírás vonalon. Pár év után azonban rájöttem, hogy nem ez az utam. Leginkább a zene érdekelt, ezért rádiózni kezdtem az egyetemen, ahol zenei szerkesztő voltam. Sok embert ismertem meg közben a lipcsei Képzőművészeti Főiskoláról, ami hagyományosan egy grafikai főiskola, de van egy médiaművészet szakja is. Nagyon megfogott az ottani kreativitás, szabadság és lehetőségek, ezért abbahagytam a Lipcsei Egyetemen a tanulmányaimat és jelentkeztem ide 1997-ben.
A ParaRadio internetes rádió 1997 júniusában indította el adását a C3-ban. Volt velük kapcsolatotok?
Mészöly Suzanne-t 1997-98-ban ismertük meg és a ParaRadio vonal annyiból kapcsolódott, hogy ebben az időben mi is éppen internet rádiót üzemeltettünk Lipcsében, illetve létrehoztunk egy egyesületet a digitális kultúra terjesztésére, népszerűsítésére főleg a zenén keresztül. Sokat jártunk klubbokba, galériákba és streameltünk liveact-eket, performanszokat. Főleg hangot, később amikor már lehetett videót is, ami akkor fontos dolognak tűnt, hogy az offline dolgokat bevigyük a digitális térbe, hogy mások is láthassák. Egy olcsó PC és pár eszköz megoldotta mindezt. Ennek okán is volt kapcsolatunk a ParaRadioval.
Amikor Budapesten voltam, akkor gyakran felmentünk a C3-ba, Suzy nagyon befogadó volt, nagyon lelkesítően beszélt az egészről, sok mindenkinek bemutatott minket és egyből olyan inspirációt és lehetőségeket kaptunk, amitől azt éreztük, hogy igen, így is lehet dolgokat csinálni. Suzanne szellemiségéből rengeteg mindent lehetett tanulni, főleg ami a közösségszervező habitust illeti. Nagyon inspiráló időszak volt. A neve csengett valahogy a médiaművészet körüli világban. Volt olyan élményem, hogy amikor valahova mentem és a neve elhangzott az hitelesített bizonyos dolgokat. Sajnos nagyon rövid volt az a periódus, amit a C3-ban töltött, de utána is maradt vele kapcsolatom. Később találkoztam vele Budapesten is többször. Nagyon fontos mérföldkő volt az ismeretsége.
A főiskolán mi volt a leghasznosabb?
Voltak nemzetközi vendégművészek, akik workshopokat tartottak, ami ma már a meetupok korában nem hangzik szokatlanul, de akkor nagy dolog volt. Akkoriban vagy külföldi fesztiválokra utaztál, amibe sok időt és felkészülést invesztáltál, de az nem volt annyira megszokott, hogy közel jöttek az izgalmas dolgok. Az iskolai környezet is más volt. Nagyon élveztem és szabadabb dolgot elképzelni sem tudtam. Ekkor kezdtem el installációkat tervezni és kiállítani.
A rádiózás mellett ez lett a főirány. Mellette website-okat csináltunk, amiből az installációkat és utazásokat tudtunk finanszírozni. Emellett pályáztam néha, amikből kiállítások és fesztivál szereplések lettek, illetve így kerültem el fél évre a Fraunhofer Intézeten belüli MARS Exploratory Media Lab-be, ahol teljesen szokatlan, sokkal profibb körülmények között és nagyobb költségvetéssel dolgozhattam egy újabb projekten.
Az rádió köré szervezett egyesületünk Lipcse városától évente kapott egy fix összeget, hogy üzemeltessünk egy olyan digitális platformot, amibe a fiatal kreatívok be tudnak csatlakozni. Ez nem volt ugyan olyan sok pénz, de arra elég volt, hogy a stúdió bérleti díját ki tudjuk fizetni egy jó helyen, jó környezetben. A contour.net, a mai napig elérhető, az akkori streameket – igaz nem könnyen – de még mindig meg lehet hallgatni. A VLC player még lejátsza az ősi RealAudio formátumot.
Miért költöztetek vissza?
Egyrészt születőben volt az első gyermekünk, illetve mindkettőnknek lezárult a főiskolai szakasz az életében. A feleségem tipográfus, aki szintén Lipcsében járt egyetemre és mestervizsgázott. Őt Budapestről ismertem és ő is kijött tanulni. 2004-ben volt az EU csatlakozás, ami lehetővé tette volna, hogy maradjunk és elkezdjünk dolgozni, de nem így alakult. Míg Lipcse a 90-es években nagyon izgalmas hely volt és pulzált, addig a 2000-es években elkezdtek egyre többen elszivárogni onnan. Ugyanakkor itthon meg nagyon úgy nézett ki, hogy egy jó időszak következik. Így hazaköltöztünk és a kint tanult és tapasztalt dolgokat szerettük volna átültetni, megcsinálni itthon.
A hazaköltözés után kezdtél el intenzíven dolgozni a testvéreddel Szakál Péterrel?
Igen, 2004-ben elkezdtünk közösen projekteket megvalósítani és vállalkozni. Leginkább az mozgatta a fantáziánkat hogy hol vannak a digitális és valós tér kapcsolódási pontjai, hogyan lehet az interaktív médiát, olyan terekben is használni, amelyeket emberek használnak nap mint nap. Művészeti kontextusban, de alkalmazott területeken egyaránt. Ekkor kerültünk kapcsolatba egyre több építésszel is. Már korábban, a 90-es évek elején, közepén is voltak közös terveink. Létrehoztunk itthon is egy hasonló egyesületet, mint Németországban, aminek nyilván muszáj volt nevet adni egy adott ponton, és jobb ötlet híján Digitális Kultúra Fejlesztéséért Egyesület néven alapítottunk nyolcan. Kezdetben egy kulturális témájú magazinnak szántuk, de nem valósult meg ebben a formában. Később ez lett a Nextlab mögötti hivatalos jogi entitás.
A Jövő Háza projektben is résztvettetek 2004-ben.
Igen, Kerti Gézának köszönhetően, aki a projektet elindította. Peti designerként az egyik első alkalmazottja volt a Kirowskinak, a Géza által alapított, addigra már nagyra nőtt ügynökségnek. Én projektmenedzsmentet vittem Géza mellett. Somlai-Fischer Szabolcs, Maróy Ákos, Kangyal András, Kitzinger Dávid, Bodoky Tamás is ott voltak a szakértői csapatban. A Jövő Háza azonban az általunk megálmodott formában nem valósult meg és hamar szétreppent a csapat, de volt néhány hasonlóan gondolkodó kreatív ember a csapatban, aki azt gondolta hogyha már itt nem sikerült megvalósítani amit szerettünk volna, akkor folytassuk a munkát valamilyen formában. Így született meg a Nextlab, ami inkább egy lazább, közös érdeklődésen alapuló network-ként működött mint szervezetként. Először a Kultiplexben volt egy kis stúdiónk, majd – mivel onnan költözni kellett – kerültünk második állomásként a Szövetség’39-be.
Mennyire talált itt egymásra a két társaság?
A Szövetség’39-ben volt egy építészeti projekteken edződött beton, üveg témával foglalkozó, a digitális megoldásokra nagyon nyitott társaság, minket pedig nagyon érdekelt, hogy az építészeti tereket hogyan lehet médiával átitatni. Itt több projektben is össze kapcsolódhatott ez a két világ. Akkoriban még a válság előtti időszakban volt beruházói oldalról pénz arra, hogy kísérletezhessünk és izgalmas projekteket csinálhassunk. Volt erre szándék és valamilyen keret, de nehéz volt jól tervezni a költségeket, mert ez egy olyan terület volt, amit előtte nem nagyon létezett, egy-két külföldi példától eltekintve. Így mi is mindig alul kalkuláltuk a költségeket és sokszor szaladni kellett a pénz után. Elég sokat kellett menedzselni, adminisztrálni mindent, hogy egyáltalán létrejöhessnek ezek a projektek.
Magyar Formatervezési Díjat kaptatok 2007-ben a Szövetség’39 (Baróthy Anna, Bozsó Melinda, Kelner Krisztián) és a Nextlab (Szakál Péter, Szakál Tamás) alkotói közösségeként a Homo lumens MMVII dinamikus üveghomlokzat (Lánchíd 19 Design Hotel) projektetekért. Hogyan lett dinamikus a homlokzat?
A Lánchíd 19 Design Hotel a Dunára néz. Így az a koncepció született, hogy nézzük meg hogy a Dunával mi történik, illetve milyen környezeti behatások érik magát az épületet. Elhelyeztünk egy meteorológiai állomást a tetőn, ami azt mérte, hogy mennyire süt a nap vagy fúj a szél. Néhány aggregált időjárási paramétert küldött egy vezérlő egységnek, ami pedig ezeket olyan vezérlő jelekké alakította, amelyek a homolokzat üveglapjait mozgatták. Egyrészt a Duna kb. 4 km/óra áramlási sebességét hangoltuk a lamellák a mozgására, ami egy folyamatos lassú hullámzás formájában jelent meg a homlokzaton. Másrészt a többi időjárási paramétert arra használtuk, hogy például amikor felerősödött szél, intenzívebbé hullámzást mutatott a lamellák játéka. Amikor sötétedett, akkor a világítás felkapcsolódott és egy újabb lehetőséget adott arra hogy ezeket az környezetből származó adatokat vizualizáljuk a LED reflektorok színeinek és a fényerősségének szabályozásával. Mindez egy élő organizmussá varázsolta az épületet. Sajnos elég hamar kiderült, hogy a motorok nem elég erősek, az üveg lamellák iszonyú nehezek, de mivel minden résztvevő, így a kinetikus megoldást szállító mérnök cég is be volt szorítva egy költség keretbe, ezért nehéz volt a döntéseket úgy meghozni a tervezésnél hogy örökre szóljon a dolog. Emiatt ma már nem működik sajnos a lamellák hullámszerű mozgása. Ez egy tanulási folyamat eleje volt sokunk számára. Sajnos aztán a válság beálltával nem is volt több hasonló kísérlet Magyarországon, legalábbis tudtommal.
Hasonló munkátok volt rá egy évre a Váci úton egy irodaház homlokzata.
Szintén a Szövetség’39-cel közösen világító modulokat szállítottunk oda és egy olyan intelligens rendszert készítettünk, ami a forgalom dinamikájának megfelelően világított. Reagált az ottani adottságokra, tükrözte a zaj és a sűrű forgalom közlekedési lámpák által szabályozott ritmusát. Amikor sok autó haladt el, akkora világítás is intenzív volt, amikor pedig megnyugodott a forgalom, akkor a fények is lecsillapodtak.
Ebben az időszakban és szintén közösen Baróthy Annával, Kelner Krisztiánnal (Szövetség’39) és sok más művésszel, fiatal építésszel vettünk részt a Re:orient projektben is egy 2500 hangszóróból álló hanginstallációval, ami a Velencei építészeti Biennáléra készült.
2007-ben a Kitchen Budapest megnyitójára is készítettek egy fényinstallációt. Dolgoztatok utána is velük?
Többször is ott voltunk a közelben, időről időre megtaláltuk egymást érdekes dolgokkal. Volt egy olyan időszak, amikor szerettek volna a piacra dobni néhány terméket. Nemes Attilán keresztül jött a megkeresés, hogy segíthetnénk abban, hogy egy-egy projektet a kísérleti stádiumon átbillentsünk hogy azokat stabilan, működőképesen lehessen átadni. Ebben akkor már volt valamennyi tapasztalatunk.
Volt például egy olyan munka 2009-ben ami a TELEKOM székházba került volna és egy csapat kezdte megvalósítani a KIBU-n belül, de valahogy – talán egy szerencsétlen eszközválasztás miatt – nem jutottak túl egy adott ponton. Újraterveztük és készítettünk egy olyan megoldást, amiben megmaradt az eredeti tervezők elképzelése de egyszerűbb techologiával és más eszközökkel valósítottuk meg. Everyplant volt a címe és egy kijelzőkből álló nagyon szép, organikus installáció lett. A képernyőkön egy-egy különböző típusú levél jelenik meg valamifajta mozgással (péládul ráesett egy eső csepp, megmozgatta a szél, átszaladt raja egy rovar, stb.). Ennél a munkánál a tervezés folyamatát említeném meg. Ahelyett, hogy megrajzoltuk manuálisan a layoutot, azaz hogy hogyan rendezzük majd el a kis kijelzőket úgy hogy az organikusnak hasson, Peti írt egy szoftvert amelynek a segítségével megnézhettünk és kipróbálhatunk akárhány verziót. Így lett egy installáció tervező szoftverünk, amiben nagyon kényelmesen lehetett modellezni. Neki nem volt sok munka, és ez így hatalmas minőségi különbséget jelentett, hogy egy, kettő, vagy három modell helyett a végtelen kipróbálási lehetőségét kaptuk. A vezérigazgatói előtérben volt látható évekig, talán még ma is ott van az installláció.
Az említett munkák és a Szövetség’39-el csinált projektek mind Petivel közös dolgaink. Jól kiegészítjük egymást. A mai napig nagyon fontos minden munkában hogy gyors prototípusokat kell gyártanunk egy-egy ötlet validálásához. Vizualizációkon keresztül jutunk el a fontos döntésekig. Azt láttuk magunk körül, hogy aki ehhez ért és meg tudja jeleníteni az adatokat és vizualizálni tudja a folyamatokat, az sokkal gyorsabban eljut A-ból B-be, mint aki egy koncepció alapján, validálás nélkül legyárt valamit, amiről aztán kiderül hogy esetleg nem elég jó, sőt az is lehet hogy nem fog működni. Ez a kreativitásban nagy előrelépés volt nekünk. A magam részéről a mai napig sajnálom, hogy még nem tanultam meg kódot írni, de persze ezt még pótolhatom.
Állítottatok ki itthon médiaművészeti kiállításokon?
Pár esetben igen. A DINAMO-ban Shift In Control címmel egy hang és fényinstallációt állítottam ki, aminek a témája a navigációs rendszerek önkényes torzítása és az ebből származó potenciális veszély volt. Az installáció hangjait és fényét az épületen elhelyezett GPS vevőből kapott jelek generálták. Minél nagyobb volt az eltérés az aktuálisan mért és a tényleges földrajzi pozíció között, annál nagyobb és kellemetlenebb nyomás keletkezett a térben. Ezt nagyon-nagyon mély hangok sugárzásával értem el. Ezeket a szubbasszusokat nem hallod, de rossz közérzetet okoz, mert a hullámok közelítenek az emberi szervezet belső rezgési frekvenciájához. A hibás pozícióadatok modulálták tehát az installáció hangját és egy pislákoló izzót a tér közepén és amikor pontosabb volt a mérés, akkor nagyon halványan világított csak, ezzel is kellemetlenebbé téve az ott tartózkodást.
2003-ban a Millenárison az Aura médiaművészeti kiállításon állítottam ki a Mapamp – Radiophonic installation prototype című művemet. Az installáció résztvevői speciális mellényt és fülhallgatót kaptak, amivel mozogva a Millenáris területén egy akusztikus térképen navigálhattak. Helyzetüket változtatva hangokat generáltak, amelyek kapcsolatba kerültek a köztér építészeti adottságaival: a környezet zajával, távoli rádióállomásokkal, absztrakt hangmintákkal keveredtek a térben a látogatók helyzetétől, irányától és sebességétől függően. Ezzel egy olyan új hibrid tér jött létre a Millenáris parkban, ahol a köz- és adattér összekapcsolódott és érzékszerveinkkel amúgy nem tapasztalható információk válnak hallhatóvá és vezérelhetővé.
2005-ben a 1575.42 MHz kinetikus installációnk a Műcsarnokban valósult meg a Pillanatkép 2005 című médiaművészeti kiállításon. Ez egy Nextlab-es projekt volt, amiben többen is részt vettünk a csapatból, többek között Maróy Ákos is. Itt ugyanazzal a mérnök céggel dolgoztunk, akikkel a Lánchíd 19 homlokzat esetében is. Az installáció hat egyenlő hosszúságú robotkarból állt, amelyek mindegyike egy-egy fölöttünk keringő GPS műhold irányába mutatott, mint egy vektor. A végeredmény egy az óra mutatóinak lassúságával mozgó, alakját folyamatosan változtató kinetikus szobor lett, amely láthatóvá teszi a 20.000 km magasságban, 14.000 km/h-val száguldó mesterséges égitestek konstellációját.
Illetve volt még egy kiállítás 2005-ben a Szabadság híd pesti oldalán ahol van két őrház. Ott került kiállításra egy munkám, amit egy finn barátommal Tuomo Tammenpää -val együtt csináltunk. Eredetileg ez a munka az ISEA2004 fesztivál részeként a Helsinki, Stockholm és Tallin között, a balti tengeren cirkáló tengerjáróra készült lokatív hang installáció. Ahogy a lemezjátszón a tű, úgy haladt a hajó a tengeren mint egy szenzor és érzékelte hogy alatta milyen mély a tenger, hol vannak szigetek a közelben, vagy földrészek a távolban, stb. és ezekből az környezeti adatokból generáltunk a hajóút időtartamára szóló soundtrack-et és a látogatók egy monitoron követni tudták azt hogy milyen kottából játszunk, azaz hogy a földrajzi pozició változása, a mérések és a térkép hogyan alakítja a hangélményt. A budapesti helyszínen ennek a munkának egy 6 órás dokumentációját állítottam ki.
2011 tavaszán egy startup-versenyen tűnt fel a Dragontape, ami egy webvideó-szerkesztő és -remixelő alkalmazásotok. Ez volt az első teljesen saját startup ötletetek?
2010-ig egyik projekt váltotta a másikat, egyik ügyfél után jött a másik. Akkor éreztük meg annak a szelét, hogy jó lenne valami hosszabb távú célt követni és valami nagyobbat építeni. Jött egy ötlet, amire azt gondoltuk hogy érdemes egy céget felhúzni és eldönteni azt, hogy akkor most minden megkeresést konzultánsi, designeri munkát kisöprünk és csak erre koncentrálunk évekig.
A Dragontape egy olyan eszközzé vált, amit sokan megszerettek, sikerült rá magánbefektetői pénzt mozgósítanunk. Egy böngészőben később már mobileszközökön is tudtál YouTube videókból, Soundcould track-ekből több órás műsort összeállítani, mixelni. Onnan indult az egész, hogy amikor házibuliba mentünk egymáshoz akkor az mindig előjött, hogy a kedvenc mixek miért nincsenek éppen itt és miért nem megoszthatóak. Ez régen működött a kazettákkal, amit másoltunk és megosztottunk, miért ne működe online ugyanez? Rövid idő alatt a több százezres volt a felhasználó tábor, de sajnos egy megfelelő, életképes üzleti modellt nem tudtunk mellé letenni és ezért két év múlva, amikor látszott, hogy nem hoz stabil bevételt akkor váltottunk.
Ugyanakkor volt arra példa, hogy egy Holland ügynökség megtalált minket, hogy egy kampányukhoz szükségük lenne a Dragontape-re. Csináltunk nekik egy white-label verziót, amiért sok pénzt fizettek és amiből fél évig még tudtunk működni, de folyamatos bevételünk nem lett belőle. Ezért félreraktuk és megnéztük, hogy a szellemi termékből, technológiából mi az, ami átmenthető, mi az amin változtatnunk kell és ebből született a Metta nevű storytelling alkalmazás.
Ennek az a lényege, hogy bármilyen webes tartalomból tudsz csinálni egy videószerű anyagot, ahol képet, szöveget, videót lehet egy webes felületen behúzni és egybe szerkeszteni. Ami egy izgalmas dolog még benne, hogy bárhol megtudod állítani a videót egy kérdéssel, az az kérdőívszerű dolgot is bele tudsz szúrni. Ez a feature tette alkalmassá hogy egy oktatási alkalmazás legyen belőle, és amerikai tanárok kezdték el vásárolni. Korábban az online médiának és bloggereknek szántuk, volt rá példa, hogy az Index is használta, de valahogy nem tudott szervesülni és ezért aztán már csak az oktatásra fókuszáltunk. A Dragontape-ben volt befektetőnk, a Metta-ba nem akartunk behozni újabb tőkét.
A Metta-t a Nutshell fejlesztése váltotta. Dolgoztatok korábban is a Prezivel?
Dolgoztunk már korábban is néhányszor Szabolcsékkal, például amikor arról volt szó 2010-ben, hogy a kollaboráció hogyan épülhetne be az akkor már igen népszerű szolgáltatásba. Somlai-Fischer Szabolcs keresett meg minket a Nutshell ötletével 2014-ben, és mivel a Prezi nem szeretett volna erre belső erőforrást használni így egy kis fejlesztő csapatot kerestek és ránk esett a választás. Eléggé hittünk ebben a lehetőségben és egy olyan terméket hoztunk létre közösen, amihez hasonlók aztán sorra jelentek meg az app store-okban az elmúlt néhány évben, sőt az augmentált videó képen megjelenő figurák aztán megjelentek a Snapchat, Instagram alkalmazásaiban. Sajnos a mikor piacra került a Nutshell, akkor nem tudta azokat az elvárásokat beváltani, amiket a csapat remélt tőle, így aztán, bár még létezik, de parkoló pályára került és ma már nem fejlesztjük tovább.
2016-ban csináltunk egy Slowmographer nevű alkalmazást, ami azt tudja, hogy kattintasz egyet, pont úgy mint ha fotóznál, és ebből automatikusan egy lassított felvétel készül, egy 3 másodperces loop, ami könnyen megosztható. Egy élő fotó. Nemsokkal ezután jött ki az Apple Live Photo formátuma és jól mutatta, hogy valamire vágynak a felhasználok a mobil fotózás körül, ami valami olyasmi lehet, mint amit mi is csinálunk. 400.000-en töltötték le a mai napig, van benne egy fizetős funkció, ami nagyjábol fedezi az stúdiónk költségeit. Tetszik az embereknek és az Apple is ki szokta időről időre ajánlani, ami nagyon sokat jelent a letöltések tekintetében. Itt is az volt az eredeti cél, hogy rövid idő alatt a eljussunk több millió emberhez. A videó és fotó között kerestünk egy új formátumot. A virális komponens azonban valahogy hiányzott belőle, ami talán abból is adódik, hogy a videó (mozgó fotó) készítést, még mindig túl nehézkesnek gondolják az emberek, bármennyire is egyszerű a mai alkalmazásokkal.
Min dolgoztok most?
Korábban soha nem gondoltuk volna, hogy az e-commerce területén találunk majd izgalmas feladatot magunknak, de így alakult. Webáruházak, online kereskedők sok időt és energiát tesznek abba hogy hatékonyan promotálják a termékeiket, de ez a folyamat ma nagyon nem hatékony. Mi egy olyan rendszert fejlesztünk, ami automatikusan legyártja minden egyes termékre azokat a bannereket és vizuális marketing anyagokat, amelyekre szükség van a kampányokban. Azokat a szabályokat és döntéseket, amelyeket egy grafikus is betartana, illetve meghozna, mi egy mesterséges inteligenciára bízzuk és így egy egy kreatívra sok száz megoldást tudunk automatikusan kitesztelni úgy, hogy a webshop tulajdonos csak beágyaz egy kódot az oldalába és a mi szoftverünk a lehető legjobb teljesítményt és atkattintást nyújtó vizuális tartalmat mutatja a vásárlónak. Ezzel a megoldással a kereskedő nem csak időt és pénzt spórol meg, de több bevételhez is jut. A csapat jelenleg 5 főből áll és regi jó barátunk, Szathmáry Viktor – aki egyben az angyal befektetőnk – szakmai tanácsokkal segíti a munkát. Viktor régóta dolgozik ezen a területen, előző vállalkozásával egy sikeres termékajánló-rendszert épített, amit ma már webáruházak ezrei használnak szerte a világon.Az első pilotok most kezdtek el futni néhány kereskedőknél, azaz hamarosan kiderül, hogy az ilyen automatizált kampányok eredményességével kapcsolatos feltételezéseink helyesek-e, de nagyon bíztatóak az első tesztek.
Mi lesz az ügynökségekkel így?
Az ügynökségek nem félnek ettől, ők is azt hallják, olvassák hogy automatizált folyamatok fogják átvenni a feladataik egy részét. Az ő feladatuk sokkal inkább a stratégiai területre fog átkerülni. Senki nem szeret pixeleket tologatni és mutációkat gyártani. Egy olyan piacról van szó, ami még rengeteget fog fejlődni a közeli jövőben, illetve a hagyományos kereskedések egy nagy része még csak most indítja be igazán az online eladást. Ez furán hangozhat 2017-ben és engem is meglepett, de például. nemrég beszéltem egy olyan kereskedővel, akinek 88 országban van sikeres üzlethálózata, de összesen két országban van online áruházuk és ez nem egyedi eset. De a régóta üzemelők sem tudták még automatizálni a marketing folyamataikat, azaz mindenhol, kis és nagy szerplőknél egyaránt, elkél a segítég. Aki hamarabb tudja optimalizálni, automatizálni, vagy AI-ra bízni a folyamatait, az hatalmas versenyelőnyre tehet szert.
Létezik még az Egyesületetek?
Nemrég szüntettük meg, de közben tudjuk, hogy a célja és küldetése ma is időszerű lenne. Ma is lenne mit tenni a digitális kultúra fejlesztéséért, de ma már nem azzal a céllal hogy megmutassuk azt a tengernyi lehetőséget amit a digitális forradalom hozott, hanem sokkal inkább kellene azzal az aspektussal foglalkozni, hogy a gyorsuló technológiai fejlődéshez hogyan tudjuk illeszteni a viszonyunkat és viselkedésünket, tudunk-e lépést tartani, fejlődik-e kellő mértékben a kulturánk is? A digitális tér ma már ugyanolyan természetes közegünk, mint a hagyományos környezet, és ebben a hibrid környezetben szeretnénk jól éreznünk magunkat.
A kutatás az NKA támogatásával valósult meg.