Digitart. Az első magyarországi számítógépes kiállítás

Seres Szilvia beszélgetése Szentgyörgyi Tiborral,  az első magyarországi nemzetközi számítógépes kiállítás, a Digitart létrehozójával (1986,1990)

Honnan jött a Digitart ötlete?

A Soros Alapítvány pályázatát elnyerve az Impulzus című mérnökújság szerkesztősége IBM konfigurációkhoz jutott, ami néhány XT-ből és később AT-ből állt. A csodájára jártak. Ez még az a világ volt, amikor a fénymásolókat rács mögött őrizték és napló volt hozzájuk, amelyben vezetni kellett, hogy ki, mit fénymásol. Egy olyan világba érkezett meg a számítógép – azzal a céllal, hogy szabad felhasználású legyen –, ahol az információt minden formában ellenőrizni akarta a hatalom. Ráadásul ezek az eszközök a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetségének (MTESZ) lapjához kerültek. Ezt a hetilapot nem a művészet pártolására alapították, ugyanakkor a számítástechnika a műszaki tudományokhoz tartozott. A MTESZ-hez kapcsolódótt a Neumann János Számítógép-tudományi Társaság is. A társaság, és egyben a Magyar Tudományos Akadémia Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézet (SZTAKI) elnöke Vámos Tibor akadémikus volt, aki az újság szerkesztő bizottságának elnöki feladatát is ellátta. Az ő inspirációjával és segítségével pályáztunk és kaptuk meg a Soros támogatást, ami a gépeken túl szoftverekből és devizából állt. Utóbbi azt a célt szolgálta, hogy a számítástechnikai eszközök és a szervezés eredményeként létrejövő művek Magyarországon és Európában is kiállítási lehetőséget kapjanak. Továbbá lehetővé tette a pályázatokon nyertes alkotók díjazását is, méghozzá dollárban, ami akkor forradalmi dolog volt.

A kiállításról készült fotók alapján az első Digitart kiállítás 1986-ban a Szépművészeti Múzeumban nagyon hasonlított egy hagyományos tárlatra.

A művek bemutatásához PC-re és monitorokra lett volna szükség, ami akkoriban nem volt lehetséges. Színes printerek és plotterek is sokat segítettek volna, de ezekhez szintén nehéz volt hozzájutni, ráadásul ezek minősége és színhelyessége is erősen változó volt. Legtöbbször monitorról való fényképezéssel állítottuk elő az anyagot. A Digitart kiállítások ezért hasonlítottak egy hagyományos tárlatra, amelyen falra akasztott képeket láthattak a látogatók.

Mennyire hozott forradalmi újdonságot a kiállítás?  

Akkor még senkinek sem volt arról elképzelése, hogy a számítógép a művészek számára mit is jelent. Egy újabb ecsetről vagy egy vésőről van-e szó – a művészeti kifejezés egy újabb módjáról –, vagy inkább egy olyan inspirációról, amely megváltoztatja majd a művészetet. Számunkra az volt a forradalmi újdonság, hogy nem egy konkrét dologra, hanem egy közelebbről meg nem határozott, számítógépen (vagy annak hatására) létrejövő, illetve a számítógép művészeti alkalmazásának következményeivel kapcsolatos gondolatok közlésére, alkotások ösztönzésére jöhetett létre az egész. Ez inspirálta azokat, akik pályáztak, és azokat, akik megnézték a kiállítást, Budapesten tízezren, 16 európai nagyvárosban több ezren. Erre akkor volt igény.

Kik voltak nyitottak az új eszközzel való alkotásra?

A komoly és felkészült művészek mellett mindenfélét beküldött boldog-boldogtalan. Az első pályázatra 1986-ban még Commodore-al, Sinclair-rel készült ábrák is érkeztek. Az autodidakták voltak a legnyitottabbak a vizuális számítástechnikai megoldásokkal való bíbelődésre. Őket kevésbé zavarták a kezdetleges rajzprogramok, illetve nem fékezte őket az akadémiai rutin és tudás. 1985-ben már létezett az a papír szélén perforált leporellós nyomtató –a bankok a legutolsó időkig használták –, amivel halvány szürke dolgokat lehetett nyomtatni. A pályázók ezen az eszközön próbáltak meg térbeli dolgokat síkban ábrázolni. Az első kiállításon bemutattunk ezekből is néhányat. A Digitart megmozgatta ugyanakkor a fiatal művészek fantáziáját is. Többek között Böröcz András, Soós Tamás, Révész László, Gábor Áron, Waliczky Tamás adott be műveket a magyarok közül. Érkeztek pályaművek Lengyelországból, Franciaországból, Németországból, Ausztriából is.

Mi volt ekkor látható a műfaj kezdeteiből?

Az első kiállításon arra vállalkoztunk, hogy a rendelkezésünkre álló eszközökkel bemutassuk azt, hogy hol tart éppen a számítógépes művészet. Ennél sokkal tágabb lehetőségek voltak a vasfüggöny másik oldalán, például az ausztriai Linzben alapított Ars Electronica Fesztiválnak. Ott kezdtük el megismerni többek között a Pixar Studio munkáit, akik akkoriban csinálták meg az első egész estés animációs filmet. Aztán megjelentek az IBM AT és a Machintosh Classic gépek a piacon. 1986 végén már volt színes Machintosh és ezzel párhuzamosan működtek olyan grafikai programok, amelyekkel sok munkával, továbbfejlesztve művészeti jellegű alkotásokat lehetett létrehozni.

Ahogy fejlődött a technológia, annál inkább látszott, hogy keresi a helyét a számítástechnika a művészetben. Az 1986-os Digitart pályaművekben még volt litográfia, rézkarc, számítógépes raszter és mátrix, tehát a számítógép felkerült a palettára, de a kiinduló gondolat – ha volt egyáltalán – az volt, hogy a festészet, szobrászat, filmművészet mellett előbb-utóbb lesz számítógépes művészet is. El kellett telni egy időnek, amíg kiderült, hogy ez ilyen formában nem életképes gondolat.

A művészek hogyan férhettek hozzá a számítógépekhez?

Sokan eljöttek az Impulzus szerkesztőségébe olyanok, akik úgy gondolták, hogy képesek valamit alkotni a számítógéppel. De a legtöbben inkább inspirációt kaptak arra, hogy kísérletezzenek, éljenek azzal a lehetőséggel, amit ez a pályázat jelentett, azaz kiállítási lehetőséget a Szépművészeti Múzeumban. Jelentős ösztönző erő volt ezenkívül a komoly pénzdíj és külföldi kiállítási lehetőség is. Mindeközben mindenféle képtelen elképzelés, tévhit és butaság keringett arról a privilegizált helyzetről, hogy nekünk vannak gépeink. Miközben Soros-támogatás nélkül ez a projekt soha nem valósulhatott volna meg.

Miért a Szépművészeti Múzeum lett a kiállítás helyszíne?

A múzeum meglepő módon befogadott minket, amit mi egyfajta forradalomként éltünk meg. Magyarországon először fordulhatott elő, hogy a klasszikus képzőművészet templomának homlokzatát az oszlopsorba fűzött 2-3 méter széles molinóval feldíszíthettük, méghozzá egy, a művészeti életben egyébként nem jegyzett stúdió, a Digitart logójával. A helyszín maga feltűnést keltett, de a kiállítási lehetőségért egyébként szép összegű bérleti díjat fizettünk. Nagy sértődés is lett abból, hogy a megnyitó beszédemben a résztvevőket a Digitart vendégeiként üdvözöltem a Szépművészeti Múzeum épületében, mint egy bérleményben.

Az 1986-os és 1990-es DigitArt kiállítás között volt különbség?

Nagy különbség volt, mert a technológia közben beérett. Az 1990-es kiállításon már voltak animációs programok. Kész dobozos programokat lehetett vásárolni; közben leomlott a vasfüggöny, a fal. Nemcsak a Gorenje mélyhűtők jöttek be tömegesen az országba, hanem komolyabb számítógépek is. Rengeteg adománygép is érkezett a nyolcvanas évek legvégén, a kilencvenes évek elején. Volt egy robbanásszerű fejlődés, ami lehetővé tette már a mai mértékkel is értékelhető látványok létrehozását. Már nem arra ment el az energia, hogy rávegyék a gépet valamire, hanem az intuíciót kellett megvalósítani. 1986-ban még az látszódott a művekből, hogy mire inspirált ez a szerkezet, míg 1990-ben már nem a számítástechnika inspirálta a művészeket, hanem a saját inspirációjukat igyekeztek megvalósítani olyan eszközökkel, amelyeket az addigra már nagyon élénkké vált szoftverfejlesztés kínált.

Szentgyörgyi Tibor, Digitart nemzetközi komputerművészeti pályázat és kiállítás megnyitó, Ernst Múzeum, 1990

Milyenek voltak a visszajelzések?

Sokan látták a kiállítást, de a képzőművészeti kritika nem igazán foglalkozott vele. Én egy elismert főszerkesztő voltam, aki tudta segíteni a promóciót, hogy jó megjelenések legyenek. A visszhang egyértelműen jó volt, nagyon sok hazai híradás jelent meg a kiállításról, de lengyel, osztrák, német, bolgár lapok is írtak róla, és ezek a publikációk keltették fel az igényt külföldi múzeumok és kiállítóhelyek, illetve a külföldi magyar kulturális intézetek vezetőiben, hogy meghívják az anyagot Párizsba, Berlinbe, Szófiába és még sok más városba.

A kiállítás után is figyelemmel kísérte a számítógépes művészetet?

A linzi Ars Electronicán előadtam és arról beszéltem, hogy mire jó ez, hová jutottunk el – erről egy kis vita is volt. Annak idején az USA-ban már jelentős üzleti vállalkozások éltek a számítógépes ábrázolás lehetőségeivel a filmiparban. Ezek számára egyértelmű volt, miért tesznek pénzt a számítógépes művészetbe. Így aztán kevés olyan felszólalás volt, ami arról szólt volna, hogy mire jó ez. Mi non-profit alapon működtünk és nem volt meghatározott célunk. Ezért én érdek nélkül gondolkodhattam arról, hogy a képzőművészet oldaláról nézve történt-e valami, vezet-e ez a dolog valahová? Inkább csak kérdéseket tudtam feltenni, amiről később sörök mellett beszélgettünk.

Az akkori kérdéseire ma már vannak válaszok?

 A művészet nem a számítógéptől lesz más vagy jobb, illetve a mai kornak megfelelő művészet. Ez világos volt akkor is, de akkor rácsodálkoztunk egy lehetőségre. Lehet hogy a számítógépes művészet reneszánsza még el sem kezdődött, nem jött el még az ideje. A számítógépes eszközök folyamatos konvergenciában vannak. Hihetetlen gyorsan olvadnak össze a telefon, a PC, a tablet képességei egyetlen eszközzé, amely valószínűleg a kommunikáció általános eszköze lesz, és ma még el sem tudjuk képzeli azt a kütyűt, amivel jövőre vagy azután érintkezni fogunk. A konvergenciát az applikációk hajtják. Az appok az emberi önkifejezés, az önmegfogalmazás igényeit szolgálják ki, ahogyan régen azt a művészek tették az ecsettel, a vászonnal és a festékekkel. Ezért én inkább azt mondanám, hogy nincsenek válaszok, legfeljebb egyre jobban megfogalmazott kérdések vannak.

Az általam vezetett kommunikációs ügynökség egyik ügyfele a világ harmadik legnagyobb IT eszközfejlesztő cégének magyar leányvállalata volt. Ennek a cégnek a globális technológiai igazgatója, Réger József idén májusban Budapesten már a küszöbön álló – a világ fejlettebb részein már-már megvalósuló – szenzoros világról beszélt. Olyan japán mezőgazdasági üzemről, ahol minden haszonnövény víz-, tápanyag- és egyéb szükségleteit érzékelők figyelik, és azonnal ellátják a növényt azzal, amire szüksége van. Az, amit a világról tudunk, gondolunk vagy érzékelünk most éppen totális átalakuláson megy keresztül. Például a vizuális ábrázolás pillanatait a Google Glass tömegessé teszi, a térfigyelő kamerák petabájtokban mérhető képi anyagot termelnek óráról órára. Ki fogja ezt a hihetelen vizuális anyagot művészi módon megformálni? Lehet, hogy milliók? És lehet, hogy ezt nem is művészetnek fogjuk nevezni, hanem a dolgok természetes megjelenítésének? Az applikációk az emberi igényeket szolgálják ki, és a hardver igyekszik az applikációk szükségleteinek megfelelni. Mindez az élet megélésének minden korábbinál szabadabb módját teszi majd lehetővé. Egy emberközpontú, intelligens társadalom eszköztára kezd kialakulni. Azért vagyok kíváncsi a szenzor-alapú világra, mert mára minden elveszítette a valódi, igazi műfaját. Sokféle lehetőség van, amelyek jól kiegészítik egymást, de nincs olyan műfaj, amelyben ma érdemes mesternek lenni, mert holnap az a terület akár meg is szűnhet.

Mi lehetett volna ebből a kezdeményezésből, ha további támogatás érkezik?

Nem volt olyan koncepció emögött, mint amilyen például Kaliforniában. Nálunk rendszerváltozás volt, nyűg volt, olyan kérdések voltak a középpontban, mint „vízlépcsőt vagy demokráciát“. Egy sor olyan problémával kellett foglalkozni, amivel máshol nem. Aki annyira elkötelezett volt a számítógépes művészet és a számítógépes animáció iránt, mint például Waliczky Tamás, az kiment és dolgozott, élt a lehetőségekkel. Aki meg úgy volt vele, hogy számítógéppel vagy anélkül is művész, az járta a világot, mint Révész László, vagy elment New Yorkba, mint Böröcz András. Más folytatta a performanszait, mint Szirtes János, vagy abbahagyta aztán folytatta a számítógépes grafikát Los Angelesben, mint Wahorn András. Olyan szituáció volt itt Magyarországon, amikor kevés esélyünk volt arra, hogy elöl járjunk a számítógépes vagy bármilyen – művészet területén. Az első öt számítógépet is úgy csempészték be az országba a COCOM-lista miatt, hogy a kommunisták ne tudják a rakétáikat számítógéppel vezérelni.

A hidegháború végének korszaka sok tekintetben nevetségesnek bizonyult. Az lett volna az evidens, hogy a támogatás után önállóan vigyük tovább az ügyet. Erre akkor lett volna lehetőségünk, ha mondjuk konszolidált gazdasági és kulturális feltételek között folytathatjuk a munkát, de nem volt senki, aki azt mondta volna, hogy ezt érdemes folytatni és tovább támogatni. Ennyi év távlatából ma úgy gondolom, hogy a Digitart nagyon jó inspiráció volt néhány tucat művésznek, illetve mókás kísérlet sok száz művészetkedvelő, kísérletező embernek, amit sok helyen bemutathattunk.

Az internet teljesen átalakította a léptéket. Ma sok periférián lévő dolog tűnik fel és el a révén.

Nem mindegy a lépték: ha valamit látok az interneten – esetleg sok ember fontosnak tartja, hogy lássam –, ezzel létezővé válik, de aztán elfújja a szél. Ez egy teljesen új megközelítés, amit korábban senki sem tudott elképzelni, pláne a Szépművészeti Múzeumban kiállítva. A dolgok súlya és jelentősége ma nagyon kevéssé mérhető, miközben mi mérni szeretnénk. A nézettség reprezentatív mérése alapján tudom megmondani, hogy mennyibe kerül 15 másodperc reklámidő. Ez pénzben kifejezett érték, de minek az értéke pontosan? A mosópor vagy a való világ értéke? Vagy az életemből elrabolt 15 másodperc értéke, amit odaadtam ajándékba? Mindez 1985 és 1990 között kérdésként sem merült fel, miszerint egy új dimenzióról van-e szó, inspirációról, szellemi felszabadulásról, vagy épp valaminek a reménytelen korlátozásáról. Azáltal, hogy oda kell ülnöm egy szerkezethez és alá kell vetnem magam programoknak és kapacitásnak, pixeleknek és byte-oknak, ezáltal egy olyan utcába megyek be, ahová Rembrandt vagy Velázquez nem tette volna be a lábát.

Kapcsolódó beszélgetések:

„A történelemben egyetlen játszmának sincs vége, és mindegyik játszma különböző módon értékelendő.”
Seres Szilvia beszélgetése Vámos Tibor akadémikusssal

„A .hu velünk kezdődik.”
Seres Szilvia beszélgetése dr. Kovács Lászlóval, az MTA SZTAKI Elosztott Rendszerek Osztályának (DSD) alapító-vezetőjével és dr. Micsik Andrással, az Elosztott Rendszerek Osztály csoportvezetőjével

A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 Nemzeti Kiválóság Program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.

A beszélgetés Digitart, az első magyarországi számítógépes kiállítás címmel  a Balkon című folyóirat 2014/11-12-es számában jelent meg.