Seres Szilvia beszélgetése Révész László Lászlóval
Hogyan kerültél kapcsolatba először számítógéppel?
Az édesapám színész szeretett volna lenni, de végül gépészmérnök lett, aki numerikus vezérlésű (NC) szerszámgépekkel foglalkozott. Sokat utazott – forgalmazta is ezeket – és így rengeteg fotót és anyagot láttam a gépekről. Illetve volt egy matematikus barátom, aki bejárhatott a SZTAKI-ba, ahol nagy IBM gépek voltak. Vele bejártunk játszani egy Dragon nevű játékot, ami teljesen Űrodüsszeias feeling volt. Egy hatalmas teremben voltunk, ahol pörögtek a mágnesszalagok. Emlékszem arra, hogy már akkor, a hetvenes években voltak a SZTAKI-ban olyan gépek, amelyek össze voltak kötve az amerikai hálózattal.
Performerként aztán elkezdtem a 80-as évek közepétől kijárni Kanadába, Amerikába, és amikor megjelent a Apple IIc, akkor először azon készítettem egy számítógépes rajzot. Waliczky Tamás hatására vettem a 80-as évek második felében egy Atari ST számítógépet.
1985-ben animáció szakon is végeztél az Iparművészeti Egyetemen. Az elektronikus médiumok iránti érdeklődésednek volt köszönhető az újabb diploma?
A gimnáziumban már készítettem kis animációs filmeket Kelenhegyi Péterrel, aki az osztálytársam volt. Egyébként ebbe az osztályba járt Palotai Gábor is, akivel az első kiállításomat csináltam. Ami az animációt illeti, a kezdetekben szinte csak pixillációkat készítettem. Később azonban elkezdtem dolgozni a Magyar Televízióban Lengyel Zsolt rendezővel, akinek nagyon sok látványtervet, főcímet, hátteret és díszletet is csináltam. A 80-as évek végén pedig volt egy televíziós sorozat a Hármas Csatorna, amiből öt epizódot „Töltsd az idődet, magától csak múlik!” címmel én rendeztem. Ebbe rengeteg 8-bites Atari animációt is volt. Nagyon sok grafikát és videót hoztam létre akkoriban, és ez volt az a korszak, amikor ez nagyon menő is volt. 1992-ben Keiko Sei segítségével kikerültem Kölnbe, a VOX tévéhez, ahol több főcímen is dolgoztam. Többször kipróbálhattam egy szuper gépet, ami a Commodore Amiga Toasternél volt egy magasabb szint, és volt hozzá már digitális ceruza. Az akkor induló VOX-nak nagyon merész arculati terve volt, aminek az volt az alapja, hogy a világ minden tájáról meghívtak embereket, ami a nyitottságot kommunikálta. Sokat dolgoztam, és amikor volt egy kis szabad kapacitás, akkor csinálhattam magamnak is animációkat, ekkor született az Első áldozás című rövidfilmem, amelyiket elvihettem magammal az Imaginara, egy kisebb vetítésre.
Waliczky Tamás-hoz hasonlóan te is dolgoztál a Pannónia Filmstúdióban. Benned milyen emlékeket hagyott ez a periódus?
A Képzőre harmadszorra vettek fel, addig a Pannónia Filmstúdióban dolgoztam, mint anyagelőkészítő. Ennek volt köszönhető, hogy össze tudtam valamennyire barátkozni Reisenbüchler Sándorral. Az ő filmjeihez különleges méretű cell-anyag előkészítésre volt szükség, én ebben segédkeztem. Mindezek mellett sokféleképpen dolgoztattak a Pannóniában, egyrészt reklámfilmekben asszisztenskedtem, másrészt – talán az volt a „legszörnyűbb”munka – amikor a Kovásznainak a fotó shootingjaiban segédkeztem. Sok mindent láttam itt az animációból. Később, amikor már elvégeztem a Képzőt a festő szakon és átmentem az Iparra, sokakat ismertem a Pannóniából, aminek megvolt a jó és a rossz oldala is. Az Iparon összesen csak egy rajzos animációt csináltam, a többi filmem papírkivágásos, kollázs-, szobrászati, vagy pixillációs technikával készült. Ezeket nagyon szerettem csinálni. Emellett elkészült egy filmszalagra festett munkám is. Ennek az animációnak az alapja egy talált filmfelvétel volt, egy afgán utcai táncosról. Afganisztán akkor még a Szovjetúnió által megszállt terület volt – ezt az anyagot a Pannónia Filmstúdió szemetei között turkálva találtam.
Mennyire voltak a 80-as években az eszközök hozzáférhetőek?
Nagy volt a kontraszt, és ez még a kilencvenes évek elején is érződött, amikor jártam Waliczky Tamásnál a ZKM-ben, mert kíváncsi voltam az ottani körülményekre és munkára. Az egy másik alapállás volt, ahol nagyon magas, drága technológiához hozzáférhettek a művészek. Amikor a videózás beindult Magyarországon, emlékszem, hogy Beke konkrétan arról beszélt, hogy nyugaton, a kiállításokon „Umatic terror”van, ami nem olyan magas minőségű technika volt, de nekünk elérhetetlen.
A 80-as években csináltuk a Duna film pályázatot. Erdély Dani, Böröcz András és én találtuk ki és az volt az alapkikötés, hogy a meghívottak egy háromperces, super 8-as filmet teljes egészében, vágás nélkül használjanak fel. Annak ellenére, hogy technikában „lemaradottak“ voltunk, az eredmény elég színvonalas lett. A műveket kivittük Kanadába, ahol sok alternatív helyen bemutattuk. Itthon, akkoriban egy mezei VHS-kamera megszerzése is nagyon nagy erőfeszítést igényelt. Nekem sem volt. Super 8-as filmmel és kölcsön kamerákkal dolgoztunk. Később amikor már gyakrabban jártam Amerikába, akkor tudtam venni egy „sima” 8-as Sony videokamerát. A 80-as évek végén tanultam meg az alapszoftvereket és tudtam használni egy basic 3D-programot, a CAD 3D-t, amit Tom Hudson fejlesztett. Ezt a szoftvert még az 1996-os A Pillangó-hatás kiállításon bemutatott munkában is használtam. Waliczky Tamáséknál, a Ceasar Studióban is dolgoztam és voltak inhouse programok, amik simán mentek az Atarin. Érdekes volt, hogy a gyakran Betamax kamerával vettük fel monitorról a műveket.
Amikor kikerültél dolgozni Németországba mennyire látszódott a „lemaradásunk”?
A 80-as években még kevesen értettek ott is a számítógépekhez. A reklámok és egy csomó minden még kézileg készült Amerikában is, ahol nekem tetszett, hogy sok helyen minden analóg és digitális technika együtt tudott jelen lenni. Megmaradhattak komplett régi rendszerek, noha már nem voltak divatosak. Nem volt sürgős, hogy rögtön lecseréljék őket. Nekem volt is egy ilyen ellenérzésem, hogy ha minden csak a webre hegyeződik ki, akkor nem maradnak meg a dolgok annak, amik. Mintha be lenne kódolva a világba, hogy sikeres legyen, gyors, olcsó és ez hosszútávon nem éri meg, legalábbis szerintem. Állandóan kéne konzerválni ezeket az anyagokat.
Sokszor eszembe jut, hogy a Topor Tündével csináltunk a magyar tévének egy filmet, egy kallódó Vaszary-kép rekonstrukcióját. Cirkuszban, lovakkal, szereplőkkel élőképszerűen rekonstruáltuk ezt a festményt, ami elég komoly munka volt, és ezt a filmet csak úgy egyszerűen kidobták vagy nem digitalizálták. Gyakran beleütközöl abba, hogy létrejön egy új megoldás, egy új technológia, ami „elfelejteti” a régit és emiatt sok minden elveszik.
1990-ben a Digitart kiállításon második díjat nyertél. Mennyire volt érdekes számodra a számítógépes grafika?
Minden akkori komputeres grafikai sorozatom azért született, hogy megértsem ennek az eszköznek, a számítógépnek a jelentőségét a kép szempontjából. A „maszkos sorozat” a térbeliséggel, a leképezéssel foglalkozott. A többi munka a digitális feldolgozás során létrejövő hibákat és a pixelek hatásával, kvázi a képfelbontás jelentőségét igyekezett feldolgozni. Fontos volt az is számomra, hogy ne csak printek, hanem kézzel készített művek, akvarellek, festmények is szülessenek, mint amilyen a Körút 1-2. is.
A 90-es évek kezdeti lendülete mára mennyire alakult át?
Az a korszak, amikor az első MetaForum konferenciák voltak nagyon sok aspektusból volt érdekes és izgalmas. Akkoriban az ELTE-n interaktív tartalomfejlesztést tanítottam Komáromi Gáborral. Csináltunk egy beadványt György Péternek különleges, jövőbeli interfészekről, illetve azok kiterjesztéséről. Az internetben, mint új médiumban akkortájt az volt a vonzó, hogy az alternatív létezés részévé vált. A másik, ami engem érdekelt, az az volt, hogy hogyan lehet minél kevesebb eszközzel vezérelni valamit. Amerikában – a már korábban említett matematikus barátomnál – az ITT kísérleti laborjában, láttam először olyat, hogy adatkesztyű. Egyfelől már akkor bosszantó volt, hogy mennyi kütyün dolgoztak. Most, hogy már van Google Glass, okos órák egy újabb orwelli fordulat történik. A minőség emelése miatt egyre gyorsabbnak kell lenni, mert piaci elvárások vannak. A másik, hogy annyian publikálnak, mindenki versenyez a klikkekért, hogy direktté vált, marketing által formálttá lett a világ. Marina Abramovic ma ebben jobban hasonlít a Nike-nak a tökéletes üzletpolitikájára, mint valamilyen művészetre. Annyira meg van építve már ez az egész dolog, hogy már semmilyen igazi interaktivitásra nincs lehetőség. Az a fajta labirintusélmény, ami anno annyira fontos volt, hogy meg kellett keresni valamit, rá kellett vezetődni az útra, ma már nem létezik.
Ma rögtön meg kell fogni valakit, már nem akarnak minket elcsábítani. Az első felületen minden információhoz azonnal hozzáférsz. Eltűnőben a felfedezés varázslata. Például ma már nincsenek olyan alkotások mint a Brain Opera 1996-ban, ahol weben keresztül lehetett megnézni Marvin Minsky-nek az agy működését elmagyarázó teoretikus könyvét interaktív operává alakítva. Túl bonyolult lett ez az interaktív dolog a kurátori, művészeti klímához és ahhoz, hogy megfeleljen a társadalmi és egyéb elvárásoknak. Nincs titok. Valamit valamiért. Egy mostani, például egy várost átfogóan bemutató projektben lehet, hogy az MIT készít egy új szoftvert a menő zeneszerző munkájához, de eredményként végül is egy hagyományos, lineáris zenedarab születik. Az, hogy sok felvételt, hangot egyebeket rögzítenek és aztán ezt átfuttatják ezen a szoftveren, ez mind csak látszat. Minden átlátható és mindent tudunk, de az eredmény egy szimpla zenemű, nem nyúl bele annyira a dolgokba, hogy érdekes legyen, mert inkább fontosabb a megfelelés, a like-gyűjtés. Titok nélküli világban nem lehet motivált az ember.
Az 1999-ben elindult Cperu nevű cég, ami az életrajzodban a hálózati munkáknál van feltüntetve. Milyen megbízásaitok voltak és mennyire voltak ezek hálózatiak?
Az Európai Parlamentbe egy interaktív installációt készítettünk, amiben a Magyar Tudományos Akadémiával közösen az Európai Parlamenttől tizenöt kérdést kaptunk, majd ehhez készítettünk információs terminálokat, -kioszkokat. Ezeken lehetett a válaszokat megtekinteni. Sikeres volt olyan értelemben, hogy utána a Vatikánban – amikor volt az 1000 éves egyházról egy kiállítás – akkor az infoscreent szintén én csináltam az Akadémiával közösen. A harmadik nagyobb munka az Európai Unióba való belépésünk kapcsán készült és több helyen volt bemutatva. A címe Budapest Kávéház volt. Ez egy 2,5 méterszer 5 méteres, fekete-fehér-szürke sztereo-paraván volt, amin egy kávéházbelső látszódott. Tizenhat meghatározó ember volt megelevenítve ezeknél a tízes évek elejétől a negyvenes évek végéig: sokak mellett Magyar Alíz, Rácz Aladár, Bortnyik Sándor, akik külföldön is ismertek voltak valamennyire.
Mindenkiről külön-külön készültek animációs filmek, pixillációs betétek és egyéb archív anyagok és ezekből válogathatott a néző, az az így volt elmondva az interaktív történet. Maga a paraván is egy animációs felület volt. Ahogy sétáltál, a székek és az asztalok a kávéház terében „mozogtak”, a szereplők bizonyos pontokon előjöttek a fehér háttérből, ha tovább mentél eltűntek. Bizonyos pontokon a Cperuban Lepsényi Imrével dolgoztam együtt. Sikerült egy közös site-ot is csinálnunk. 2007-ben szintén közösen csináltunk egy led-installációt Rómában a „Notte Bianca” eseményre, a Magyar Akadémiára, ez egy programozott animáció volt, aminek a site egyfajta továbbélése volt.
A digitális és manuális technikákat egyaránt alkalmazod művészetedben. Ez a fajta attitűd megjelenik nálad a festőosztályod oktatásában is?
Nagyon sok animációtörténetet tanultam és nyilvánvaló, hogy sok festő használ animációt, tehát ez a két műfaj közeli dolog. Ami feltűnt egy idő után az az volt, hogy sok helyen létezik már festő-animációs osztály Európában. Úgy érzem, hogy ha valami más is van a növendékek kezében a festészeten kívül, akkor ők is többek, és a festészetre is jobban rálátnak, ami mindenféleképpen előny. A tanítványaim tanulnak számítógépes alapismereteket – amihez van egy a festőknek szóló alapoktatás – és mostanában diplomamunkára is többen csinálnak animációt, vagy valamilyen számítógépes vizualizációt. Ilyen értelemben megváltozott a klíma. De mindemellett az eszközszegénység is őrülten jelen van, sok hallgatónak maximum egy mobiltelefonja van. Nagy baj hogyha nem tanítják meg az embereket a szoftverek használatára, mert mind a festészet , mind az animáció a computer-generált képek közegében létezik. Ezek a dolgok nem válnak ma már le egymásról, inkább más pontokon vannak a különbségek.
Milyen pontokon látod a különbségeket?
Az egyéni megközelítés, az egyéni hangsúly és mérték a meghatározó. Bármelyik hagyományos vagy digitális technika éppenséggel nyitott mindenki számára, de azt, hogy hogyan használja valaki, az a lényegi. Melyik az a pillanat amikor az egyiket használom, és melyik az amikor a másikat? Ha például a web-en nézek meg egy festményt, már akkor is átléptem egy határt.
Mennyire mentek el a műveid idővel a teljes számítógépes animáció irányába? Hogyan változott bennük a narrativitás?
A legutolsó videósorozatom nem computeres animáció, egy történet és a sztori ellenében vagy azzal párhuzamosan látszanak magának a történetnek a nyomai. Kicsit olyan mintha egy rádiójátékhoz készülnének a képek. Mintha a sötétben hallgatná valaki az általam írt hosszabb szövegeket, amiket mások olvasnak fel és fantáziálnak. Mindegyikben van valamilyen computeres trükk. Ez be volt mutatva Jakartaban, egy filmfesztiválon (OK Flesh) és tavaly volt a MUSAban Bécsben. Részt vettem egy nagy nemzetközi videóvetítés-sorozatban, aminek Time is love a címe és a kurátora Kisito Assangni volt, és elképesztő helyeken volt vetítve New Yorktól Teheránig.
A narratívák változása és az új történet mesélések kutatásának útja vitt el a cirkusz irányába?
Az új cirkusz egy nagyon erős trend lett a világban. Az az előadás, ami az új társulatot, a Karkade-t létrehozta nagyon sok új cirkuszi elemet használ. Sok akrobatikus mozzanata van, de a továbblépés, azaz ahogyan ez a csapat működni fog, nem feltétlenül az új cirkusz irányába lesz. Vagyis sok meglepetésre készülünk.
Kapcsolódó beszélgetések:
„A kultúra felelősség azokért az információkért, amelyeket létrehoztunk.”
Seres Szilvia beszélgetése Peternák Miklós művészettörténésszel, a C3 Kulturális és Kommunikációs Központ Alapítvány igazgatójával
„Akkor már lehetett tudni, hogy a számítógép létezik és valahogy a jövő errefelé vezet, és végre ideológiamentesen lehetett valami korszerűt propagálni.”
Seres Szilvia beszélgetése Sugár János képzőművésszel
„A számítógép nekem a szabadságot, a menekülési útvonalat jelentette.”
Beszélgetés Waliczky Tamás újmédia-művésszel
„A .hu velünk kezdődik.”
Beszélgetés dr. Kovács Lászlóval és dr. Micsik Andrással
„A történelemben egyetlen játszmának sincs vége, és mindegyik játszma különböző módon értékelendő.”
Seres Szilvia beszélgetése Vámos Tibor akadémikusssal
Digitart. Az első magyarországi számítógépes kiállítás
Seres Szilvia beszélgetése Szentgyörgyi Tiborral, az első magyarországi nemzetközi számítógépes kiállítás, a Digitart létrehozójával (1986,1990)
A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 Nemzeti Kiválóság Program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.