„Az egyik első »internetes újságíró« voltam”

Seres Szilvia beszélgetése Bodoky Tamás Pulitzer- és Gőbölyös Soma-díjas újságíróval, az atlatszo.hu alapító-főszerkesztőjével.

Hogyan lettél biotechnológusból internetes újságíró?

1990 és 1995 között a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre jártam, biotechnológus akartam lenni és molekuláris genetikával akartam foglalkozni. Akkoriban indult ott egy új biotechnológiai kutatóközpont, ami nagyon menő volt. Ott és az egyetemen találkoztam először az internettel. Emlékszem, hogy kezdetben a Gopher karakteres menüiben barangoltunk, illetve le lehetett például a NASA-tól műholdképet tölteni, de a mai értelemben vett web még nem létezett. Pontosan emlékszem arra a pillanatra 1994-ben, amikor az egyik rendszergazda szólt, hogy mutatok neked valamit, és elindított egy Netscapet a képernyőn, ami óriási flash volt. Akkor már tudtam, hogy én inkább ezzel akarok foglalkozni, mint a laboratóriumi kísérletekkel. De azért végigcsináltam az egyetemet és dolgoztam még fél évet az MTA Állatorvostudományi Kutatóintézetében tudományos segédmunkatársként.

Mi az, ami ennyire vonzott benne?

Az internet mint szabad média és közösségi tér érdekelt a kezdetektől fogva. Volt egy balhé 1995-96 táján amikor először szivárogtak ki dokumentumok a szcientológusoktól – egy amerikai perben csatoltak be titkos dokumentumokat – és valaki egy holland szerverre felrakta, a szekta pedig hatósági segédlettel próbálta eltüntetni. Az ős-internetezők reakciója az volt, hogy elkezdték másolni, tükrözni, és erre szólítottak fel mindenkit a szólásszabadság nevében. Én is felraktam egy weboldalra, ami miatt a magyar szcientológusok a fejemet követelték. Közben nagy újságolvasó voltam – szerettem a sajtót – és már az egyetemi évek alatt elkezdtem „külsőzni” a Magyar Narancsba, illetve nézegettem, hogy hol foglalkoznak az internettel sajtószempontból. 1996-ban indult az iNteRNeTTó, ahova rögtön csatlakoztam. Az internetkorszak hajnalán rengeteg helyen el lehetett sütni olyan cikkeket, hogy mi is az az internet. Nem tudsz olyan újságot mondani Magyarországon, ahol nekem legalább egy cikkem ne jelent volna meg erről. Az egyik első „internetes újságíró” voltam.

Ez akkor mit jelentett?

Nem csak az internetre írtunk az internetről újságcikkeket, hanem a papírújságokba is. A mára hatalmas iparággá fejlődött internetes hírverseny is akkoriban kezdődött – a magyar sajtópiacon például nem voltak friss számítástechnikai hírek, hanem heti-, és havilapokban jöttek ki az egy hónappal korábbi amerikai hírek. Ez akkor egy növekvő piac volt, nagyon kellettek az információk, amire Nyírőék ráéreztek. Az iNteRNeTTónál sokáig éjszakai hírszerkesztő voltam, ami azt jelentette – az időeltolódás miatt – hogy este tízkor álltunk neki lefordítani a legfrissebb számítástechnikai híreket az amerikai oldalakról. Évekig éltem úgy a 90-es évek második felében, hogy éjszaka dolgoztam. Az Internettóban a folyamatos kísérletezés volt a legvonzóbb, próbálgattuk mi mindent lehet kezdeni ezzel az új médiával. Akkoriban még blogok sem voltak.

Az 1994-ben általad elindított Gépnarancs rovat már egy klasszikus értelemben vett technika-, tudományrovat szeretett volna lenni?

Igen, próbáltuk a kinti nagy témákat behozni a Magyar Narancsba, amikről itthon senki sem tudott semmit. Az volt a baj vele, hogy Vágvölgyi András, aki kint volt Amerikában és látta, hogy zajlik az internetforradalom ugyan támogatta, de az akkori Narancs vezetésből többen, például a későbbi Origo-alapítók sem értették, hogy mi ez, és nem is volt elismerve a részükről. Vágvölgyi 1996-ban vette fel Artner Szilviát (Sisso) és engem a Magyar Narancs Élet+Mód rovatába.

Drótos László a Magyar Tartalom című kiadványban azt írja rólad 1997-ben, hogy a magyar internet egyik „kulcsfigurája” vagy, egy „önálló intézmény”.

Ezt azért mondhatja, mert akkor még nem voltak kommentek, hanem a levelezőlistákon folyt az élet. A Magyar Narancs olvasóinak csináltam egy levelezőlistát, ami nagyon népszerű lett, de balhék is voltak miatta. Az internetet még csak a tudományos élet használta – csupa kutató és tudós – aminek köszönhetően nagyon formális volt a beszéd. Például politizálni tilos volt, miközben a Narancs listán elkezdődtek a közéleti viták, flame war-ok és különböző anyázások. Ma már minden második kommentfórum ilyen, de ez volt talán az első, ahol ez a stílus megengedett volt. Emiatt korán kétes hírnévre tettem szert. Az egyetemen és az intézetben többször be akarták csukni a levelezőlistát. Probléma volt belőle folyamatosan, hogy akkor ez mi is pontosan, és meg lehet-e engedni. A levlistát Szalay Tamás rendszergazda üzemeltette az ELTE Hálózatfelügyeletén, ahova én mint polgári szolgálatos kerültem – ami többé-kevésbé egy sportállás volt – és ami mellett tovább tudtam újságíróskodni.

Kik voltak rajta a Narancs listán?

Narancs olvasók, ELTE-s fiúk, könyvtárosok, műegyetemisták… Ott ismertem meg például Zsadon Bélát, aki akkor még vegyészmérnök volt. Utána sokáig kollégák voltunk az Indexben. Talán Uj Péter is rajta volt, Gerényi Gábor, és még egy egész sor ősinternetes arc. Akkor még az internetező réteg talán 1% volt, szinte semmi. Aki internetezett, az a többieknek kínaiul beszélt. A Narancs-lista egy szervezőerő volt a szubkultúrában. Utána az iNteRNeTTó vette át ezt a szerepet, majd az Index.

A Köz-Hely Egyesület létrejötte is a Narancs-listához és közösségéhez kötődik. Mi volt vele a célotok?

A cél az volt, hogy a legendás Access4All amszterdami internetszolgáltató mintájára – akiknél személyesen is jártam – nagyon olcsón, fapados internet-szolgáltatáshoz lehessen hozzájutni. Ezt akartuk Magyarországon megvalósítani, mert akkor még nem voltak szolgáltatók, ami létezett, az pedig iszonyatosan drága volt. Én a 90-es években a keresetem komoly részét fizettem be dialup–ra. Ez egy nagy probléma volt annak, aki sokat akart internetezni, mert nem voltak átalánydíjak, csak percalapúak. Wifi se volt még akkor. Több, mint harmincan voltak az alapításon és természetesen a Soros Alapítványhoz mentünk az ötlettel. Az egyesület elnökségi tagjai Szalay Tamás, Tölgyes László és én voltunk. Beszélgettek velünk, levették az ötletet és utána gyakorlatilag megcsinálták a C3-at úgy, hogy a Köz-Hely Alapító okiratának egyes mondatai visszaköszöntek a C3 küldetésnyilatkozatában, illetve munkát adtak Szalay Tamásnak és Tölgyes Lacinak. Nekik kellett ez a projekt, de nem a Köz-Hely Egyesülettel. Így leszerződtettek a vezetőségből két technológust. Én ideológus voltam, nem értettem az üzemeltetéshez.

Ha a Köz-Hely Egyesület létrejött volna, az változtatott volna bármin is?

Szerintem igen. Internetpiac még nem létezett, és az egyesületben egy csomó lelkes programozó volt. Létrejöhetett volna egy nonprofit internetszolgáltató, ami a piacnak nem állt volna ugyan az érdekében és valószínűleg lenyomták volna, de potenciál volt az ötletben. Az Access4All-nál a Rodgers féle innovációsdiffúzió-elmélet korai adaptálóit gyűjtötték be, akik mind nagyon érdekes emberek voltak. Ezek a korai adaptálók bent voltak a Köz-Hely Egyesület alapítói között is, sokan ma is az internetpiacon tevékenykednek közülük.

A MATÁV piacra lépése azonban nem ebbe az irányba vitte el a történetet.

Történt egy nagy árulás, amikor György Péter a 90-es évek elején a Matáv tanácsadója lett. Előtte még publikált olyat a Magyar Narancsban, amiben támadta a MATÁV-ot, hogy nem jó az, hogy egy monopólium kapja meg az egész magyar internet-piacot. Majd megvették kilóra. Az Egotrip rovatba ezt meg is írtam anno. Nyírő és az iNteRNeTTó folytatta a MATÁV támadását egy darabig még, de aztán őket is megvették. 1998 körül úgy álltam fel az iNteRNeTTótól hogy míg korábban Nyírő engedte, hogy MATÁV cseszegető cikkeket írjak – amelyeket én lelkesen írtam is – az utolsót már átküldte Straub Eleknek. Ezzel párhuzamosan MATÁV-hirdetések jelentek meg az iNteRNeTTón, amiért engem lekevertek a MATÁV-témáról, ezt pedig etikátlannak éreztem és fölmondtam.

Már huszonévesen túl voltál több országos hírű akción. Alap attitűdöd a balhé? Az Indextől is elég botrányosan távoztál 2010-ben.

Olyan értelemben mindig balhés voltam, hogy nem nagyon tudtam befogni a számat, nehezebben kötök kompromisszumokat, mint mások, nem vagyok egy simulékony alkat. 2001-től dolgoztam az Indexben, ott fél éven belül összerúgtam a port az akkori vezetőséggel. Végül mégis kihúztam egészen 2010-ig, amikor az Index már akkorára nőtt, ami az én érzésem szerint már nagyon korlátozta, hogy mit lehet, és hogy lehet. Mikor utólag cenzúrázták egy cikkem, eljöttem némi botrány közepette. Korábban mindig tudtam, hogy hol akarok dolgozni, de amikor 2010-ben szétnéztem nem találtam olyan szerkesztőséget a piacon, ahova szívesen jelentkeztem volna, és a szerkesztőségek sem kapkodtak utánam. Közben elkezdtem networkölni nemzetközi szinten oknyomozó újságírókkal és oknyomozóújságíró- szervezetekkel.

Látszódott, hogy Magyarországon még nincs olyan nonprofit, pályázatokból és adományokból élő oknyomozó szerkesztőség, ami Amerikában vagy Nyugat-Európában már egy elfogadott modell. Azt gondoltam, hogy megcsinálom. Tudtam, hogy jó jogászokra és ügyvédekre van szükség hozzá újságírókon túl, különben hamar eltaposnak. Ezért a TASZ-hoz mentem az ötlettel. A TASZ tervezte is, hogy az oknyomozóösztöndíj-programját kibővíti és egy oknyomozó szerkesztőséget állít fel. Azonban Dénes Balázs csak akkor akarta elindítani, ha összegyűjt rá valamiféle indulótőkét – ez azonban nem sikerült, így partizánként indítottam el, nulla forintból. Ebben segítségemre volt Tordai Csaba ügyvéd, és a cyberpunk korszakból ismerős Maróy Ákos – ő lett az IT-főnök, és elindítottuk az egészet egy egyszerű blogként 2011-ben. Azóta pedig csak növekszik és növekszik az Átlátszó. Mára iszonyatosan szerteágazó lett, amit csinálunk, de remélem soha nem kerül be a mainstreambe, mert az nem nekem való volna.

Régi hacker-követelés az információ szabadsága. Ennek ideológiáján alapul az Átlátszó stratégiája?

Gyakorlatilag ennek egy szoftabb változata az, amit úgy hívunk, hogy elektronikus információszabadság, vagyis az, hogy a kormányzati, közpénzből megvalósuló dolgoknak minden dokumentációja legyen online és szabad. A magyar helyzet ma az, hogy a hivatalok ezeket az információkat maguktól a legritkább estben teszik közzé, van amikor kérésre igen, de van amikor perelni kell a hozzáférésért. Ugyanakkor igyekszünk a legalitás talaján maradni, törvénytelenül semmit nem publikálunk. Pedig időről-időre érdekes anyagok jönnek be a MagyarLeaks névre keresztelt, a Wikileaks mintájára működő, anonim és titkosított kiszivárogtató platformunkon. Ezeket oknyomozó újságírók dolgozzák fel. A közérdekűadat-igénylés társadalmasítását is célul tűztük, ezért Kimittud néven egy olyan szolgáltatásunk is van, amelyen bárki könnyen és online igényelhet adatokat az államtól és az önkormányzatoktól. Létrehoztunk egy a mindennapi korrupció bejelentésére szolgáló portált is Fizettem néven, illetve blogokat is üzemeltetünk, hogy mindez jobban látszódjon a közösségi hálón.

 Az átlátszón jelennek meg infógrafikák, adatvizualizációk. Adatépítészet, adatújságírás, ezek nálunk mennyire létező szakmák?

Mi is csak kísérletezünk a műfajjal, ez nagyon forrásigényes. Viszont egyre több olyan webszájt van, amely leegyszerűsíti a dolgot. Sajnos a pártoktól független oknyomozó újságírásban és a civil watchdog tevékenységben nagyon kevés pénz van, ezért leginkább mások által készített és online szabadon hozzáférhető, off-the-shelf technológiákat használunk.

Visszatekintve az elmúlt évtizedeken hogyan látod az internetpenetráció növekedésével az internetmédia alakulását? Mennyire váltak valóra a víziók?

Az internetes autonómia-követelések, a különféle utópiák nem váltak valóra, a régi világ leigázta az újat. Viszont a közösségi hálózatok révén el tudsz jutni egy csomó emberhez, le tudod mérni a teljesítményedet, ami beteljesíti azt a húsz évvel ezelőtti várakozást, hogy azért lesz valamiféle demokratikus jellege az online világnak. Csak nem úgy, ahogy akkor elképzelték. Az egész technológiai fejlődést párhuzamban látom a társadalmi fejlődéssel. A centralizált modellről a szerencsésebb, fejlettebb országokban átállunk a skálafüggetlen hálózatokra, tehát a Barabási-féle modellre. A föntről lefelé vezérelt rendszerből átállunk arra, hogy van egy hálózat, ahol mindenkinek kapcsolatai vannak, de nincs egy hierarchikus központ. Azt gondolom, hogy ez a társadalomban is lezajló változás, vagy az kéne legyen Magyarországon is. Ilyen szempontból beértek azok a víziók, amelyek a 90-es években az internet demokratizáló szerepéről szóltak, de az a verzió nem érvényesült, hogy a régi struktúrákat alulról építkezve elsöpörjük, mert az előbbiek a pénzüknél fogva még mindig magukhoz tudják kötni a tehetségeket, és emiatt baromi nehéz a nulláról létrehozni valami újat.

Kapcsolódó beszélgetések:

„Olvastuk Gibsont, volt Tetsuonk, ezerrel ment az Electronic Body Music, kezdődött a rave.”
Seres Szilvia beszélgetése Molnár Dániel (B2MeN/soobrosa) adatgondnokkal.

„A vízió jobb volt mint az Ars Electronica Center új központjáé.”
Seres Szilvia beszélgetése Maróy Ákos, IT-szakember és programozó, újmédia-művésszel.

„Arccal az internet felé!”
Seres Szilvia beszélgetése Szakadát Istvánnal, a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékének docensével.

„Akkor már lehetett tudni, hogy a számítógép létezik és valahogy a jövő errefelé vezet, és végre ideológiamentesen lehetett valami korszerűt propagálni.”
Seres Szilvia beszélgetése Sugár János képzőművésszel

„A kultúra felelősség azokért az információkért, amelyeket létrehoztunk.”
Seres Szilvia beszélgetése Peternák Miklós művészettörténésszel, a C3 Kulturális és Kommunikációs Központ Alapítvány igazgatójával

A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 Nemzeti Kiválóság Program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.